Főoldal » Los Glaciares

Los Glaciares

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

LOS GLACIARES NEMZETI PARK  Alapadatok

Alapítás éve: 1937

Irányító testület: Administración de Parques Nacionales

Terület: 600.000 ha

Világörökség: UNESCO, 1981

Éves Költségvetés: 1.000.000 dollár


1.                  táblázat: Alapadatok

 

Földrajzi fekvése, történelme

A Los Galciares Nemzeti Park Argentína (galéria 1. kép) délnyugati csücskében helyezkedik el. Egészen pontosan argentin Patagónia Santa Cruz (galéria 2. kép) nevű tartományában. A Nemzeti Park nyugati szomszédja Chile, még délről a Torres del Paine Nemzeti Park határolja.
           1937-ben hozták létre Argentína második legnagyobb nemzeti parkjaként. Mind névben, mind földrajzi adottságokban nagyon hasonlít az amerikai, és a kanadai Glacier Nemzeti Parkokhoz.

A nemzeti park általános természetföldrajzi jellemzői

Domborzat és geológia: a park északi részét meredek, csipkézett hegycsúcsok tarkítják. Ezek között találjuk a Cerro Torre (galéria 3. kép) és Mont Fitzroy (galéria 4. kép) csúcsokat, melyek egy gránittömbből emelkednek ki, és amelyeket állandóan felhők koronáznak. Ezért nagyon sokáig tűzhányónak is gondolták őket. A hegymászók a világ legnehezebben megmászható hegycsúcsai között tartják őket számon, köszönhetően meredek, szinte függőleges sziklafalaiknak, és az itt uralkodó szélsőséges időjárásnak. Eddig nagyon kevesen jutottak fel rájuk. A Mont Fitzroy csúcsot először 1952-ben, egy francia expedíciónak sikerült meghódítania, míg a Cerro Torrera az olasz Cesare Maestri és az osztrák Toni Egger jutottak fel legelőször. 
           Az Argentinó-tótól délre, a kopár, szél koptatta sziklafalak között nyílik a Cuevas de las Manos, ahol híres sziklafestményeket találhatunk. Ezek azokról a népcsoportokról szolgáltatnak információkat, amelyek közvetlenül az utolsó jégkorszak után telepedtek le a patagóniai síkságon. A képek színeit mészkőből és eltérő vas-oxid-tartalmú okkerből keverték. Az elkészítésükhöz alkalmazott technikát a világon csak itt és a Maghrebben alkalmazták.   

           Gleccserek:
a nemzeti park neve spanyolul „a gleccserek”. Nem véletlenül kapta ezt a nevet, hiszen területén 4 tucat fő gleccserág húzódik végig.  Ezek első sorban a park déli részére jellemzőek. Egy részük az Atlanti-óceán, másik részük a Csendes-óceán felé halad. Utóbbiak közé tartozik az Upsala (galéria 5. kép), mely 48 km hosszú, és az Argentinó-tó északi karjához fut folyamatosan hatalmas jégtömböket öntve a tóba.
           
Patagónia jégtakarójából számos gleccser ered, melyek végeláthatatlan jégmezőt alkotnak Argentína és Chile déli határán. Ezek közül az egyik a Perito Moreno gleccser (galéria 6. kép), mely egyike a ma még fellelhető azon gleccsereknek, melyek araszolva haladnak előre. A Perito Moreno a Cordillerákból fut le egészen az Argentinó-tóig.  Kb. 3 évente egészen a Magellán-félszigetig halad előre, és ezzel elzárja a tóba futó Brazo Rico útját. Így a folyó elárasztja a völgyeket egészen addig, amíg a megszokottnál 20 méterrel magasabb vízoszlop nyomása a jégtáblákat szétfeszítő erőt el nem éri. A víz állandó feszültséget idéz elő, míg végül egy hatalmas robbanással egy darab le nem szakad róla.
          Hielo Patagonico Continental Sur gleccser a jégkorszak alatt Patagóniát borító jégtakaróra emlékeztet. A gleccsert a Hielo Continental hegylánc csúcsai körül egész évben tomboló hóviharok táplálják. Ám a keleti és a nyugati rész között eltérés figyelhető meg. A Csendes-óceán felőli oldalon az állandó, bőséges havazásoknak köszönhetően a gleccser stagnál. Míg a keleti oldalon az átlaghőmérséklet és a kisebb csapadékmennyiség visszahúzódáshoz vezet.

           Vízrajz:
a park északi részén található az Argentinó-tó (galéria 7. kép), míg a déli részen a Viedma-tó helyezkedik el. Az Argentinó-tó (Lago Argentino) az Andok legdélibb csücskének közelében található. Felső részén csápokként szétágazva tűnnek el a vízfolyások a hegyek között. Az egyik ilyen csáp felé úszik a Moreno gleccser. A tó 1466 km2 kiterjedésével a legnagyobb Argentínában. A Viedma-tó, melyet a Santa Cruz folyó táplál 1100km2.   
           Éghajlat:
a park területén az Atlanti-óceán felől érkező keleti, valamint a Csendes-óceánról felszálló nyugati légtömegek ütközése a jellemző, aminek következményeként hirtelen és heves hóviharok jönnek létre. Az évi középhőmérséklet 7,5oC.   

A Perito Moreno gleccser

            A gleccser az Argentinó-tó partját elérve „nem áll meg”, hanem egészen a túlpartig folytatja útját. Útja során helyenként az erdőbe is betör, fákat, sziklákat forgatva ki helyükről. A 60 méter magas jégfal eltorlaszolja a tavat, így a beömlő víz útját teljesen elzárja. Ennek köszönhetően a 2 oldalon napról napra egyre emelkedik a vízszint. Ha ez a gát alatti szintnél 37 méterrel magasabbra emelkedik, a nyomás oly mértékben megnő, hogy a víztömeg hatalmas erővel és robajjal áttör a jégfalon. 1972-ben olya sok víz gyűlt össze, hogy hetekig eltartott a vízszint kétoldali kiegyenlítődése.

A nemzeti park növényvilága

Patagónia szimbóluma a borbolya (berberis buxifolia (galéria 8. kép)). Ebből a növényből főzetet is készítenek, melyet az idelátogatók is megkóstolhatnak.
           A Lago Rocanál található bükkerdőket örökzöld bükkfélék alkotják. Olyanok, mint a coihue, a nine és a lenga. Ezeken kívül számos orchideát, mohát és zuzmót találhatunk a park területén. Jellegzetesség a piros virágú notró és a gleccser közelében élő kék húsevő virág a Lathyrus nervosus (galéria 9. kép).

A nemzeti park állatvilága

      A Torres del Paine Nemzeti Parkhoz hasonlóan itt is találkozhatunk guanacóval (galéria 10. kép), hiszen ez az állat az Andoktól egészen a Tűzföldig mindenhol megtalálható.
      A hattyú nemzetség egyik képviselője is él a Nemzeti Parkban. Ez a feketenyakú hattyú (
Cygnus melancoryphus (galéria 11. kép)), melynek feje és nyaka fekete, teste fehér, csőrén padig lángvörös bütyök található.
      A Fitzroy magasan fekvő részein máig él még néhány huemul szarvas (Hippocamelus bisulcus (galéria 12. kép)).
     
Emellett a parkban előfordul még puma (Puma concolor), fekete harkály (Dryocopus martius), róka (Vulpini nemzetség), kondorkeselyű (Vultur gryphus (galéria 13. kép)) illetve egy kistermetű örvös állat a piche.    

Turizmus, infrastruktúra

A belépő mindenkinek egységesen 60 ARS (1 argentin peso = 0.232937 U.S. dollár).
            A fő kiránduló útvonal az El Calafate. Ezen érhető el az a kilátó, mely az Argentinó-tó tejfehér vizéből kiemelkedő gleccser fehér homlokfalának látványát tárja a látogatók elé. Az utat ellátták mindenféle „szükséges felszereléssel”, köztük a méltán híres „Hosteriékkal”. Ez utóbbi lehetőséget nyújt arra, hogy kipróbáljuk Patagónia gasztronómiai különlegességeit, és részt vegyünk a „mate de yerba” rituálén. Ezen a rituálén mindenkinek ugyanabból a csészéből kell megkóstolnia egy főzetet, aminek alapja a borbolya (berberis buxifolia). Ez a növény télen is hozza keserédes, fogyasztható bogyóterméseit. A főzethez fűződik egy régi tehuelche (galéria 14. kép) legenda. A legenda szerint egy idős sámánt –mivel az nem tudta tartania lépést a többiekkel- magára hagyott a népe. Őt a tél még a nyári vadászmezőkön érte. Amikor tavasszal a vándormadarak visszatértek, még életben találták. Következő ősszel a sámán a madarakkal is megosztotta a túlélést jelentő bogyók levét, aminek hatására a legkapzsibb madarak innentől kezdve nem voltak hajlandók elhagyni a területet, s a többiek is egészen a tél beálltáig vártak, hogy minél tovább élvezhessék a borbolya gyümölcsét.
            Egy másik kiránduló útvonal a Lago Rocahoz vezet. Itt elsősorban az igen változatos természetes környezet szépsége tekinthető meg a csodálatos bükkerdőktől a füves prériig.
            Az Argentinó-tó partja mentén haladva érhető el a tavi kirándulások kiinduló pontja, Puerto Bandera kikötője. Innen kishajókon vezetik végig a látogatókat a jéghegyek között. Az út során megtekinthető a Perito Moreno-gleccser hatalmas fala is.

Milodon

            1893-ban egy helyi földbirtokos, Herman Eberhard egy, a jégtakaró közelében lévő barlangban kutatott. Egy alkalommal egy 1 méternél hosszabb, szőrős bőrdarabot talált. Erről a leletről később bebizonyosodott, hogy egy mára kipusztult földi lajhár, a Milodon (galéria 15. kép) maradványa volt. Ez az erős karmú, hosszú nyelvű állat az elefánt méretű, óriási földi lajhár, a Megatherium kisebb rokona.

 

Felhasznált irodalom jegyzéke


Banfi, C.M., Bardelli, G.G., Guaraldi Vinassa De Regni, I.S., Ildos, A.S., Peraboni, C.,  Schiavo, R.M. (2009): A világ legszebb nemzeti parkjai. Alexandra kiadó, Pécs. 308-315 

Dumpleton, B., Gatti, A., Grayson, A., Hall, D., Heatey, T., Leek, P., Man, J.,Manson, A.,  O’Hagan, T., Sherlock, G., Spence, K., Steed, J. (1997): Varázslatos Föld körüli utazás. Kossuth Nyomda Rt. 396-397   

Képek forrásai

http://www.losglaciares.com/en/mapas.html#2
http://en.wikipedia.org
http://www.viviani.cl/fotos/patagonia/flora-nativa-de-aysen/flores/berberis-buxifolia.html
http://hu.wikipedia.org
http://www.letsgochile.com/locations/patagonial/magallanes-xii/milodon-cave
http://brightonplants.blogspot.com/2009/05/lathyrus-nervosus.html

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.