Főoldal » November

November

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

November az év 11. és egyben 30 napos hónapja a Gergely naptár szerint. Nevét a latin ’novem’ = kilenc szóból kapta, mert eredetileg az év 9. hónapja volt az ókori római naptárban Julius Caesar naptárreformja előtt.

Novembert a 18. századi nyelvújítók gémberes-nek szerették volna keresztelni, feltehetően azért, mert ebben a hónapban a hidegtől már gyakran gémberednek el a végtagjaink. A népi kalendáriumban Szent András havaként találjuk, hívják még Őszutó havának, az ősi magyar neve pedig Enyészet hava.

A horoszkóp csillagjegyei közül ebben a hónapban a Skorpióból (október 23. – november 21.) a Nap a Nyilasba (november 22. – december 21.) lép.

Érdekesség, hogy november minden évben a hét ugyanazon napjával kezdődik, mint az adott év márciusa, illetve – a szökőévek kivételével – a február (azaz idén csütörtökre).

Sok babona, jeles nap és népi hiedelem tartozik a novemberhez is:

November 1. – Mindenszentek: Ha hull a hó ezen a napon, nem olvad el márciusig.

November 2. – Halottak napja: Ha sok eső esik, sok felnőtt hal meg a következő esztendőben.

November 11. – Márton napja: Aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik. Márton napján, ha a lúd jégen jár, karácsonykor vízben poroszkál.  Az ezen a napon elfogyasztott liba csontjából is jósoltak: ha a csont fehér és hosszú, akkor havas tél jön, ha barna és rövid, akkor sáros.

November 19. – Erzsébet napja: Szent Erzsébet napja tél erejét szabja.

November 25.  – Katalin napja (névnapom :) ): Ha Katalin kopog, karácsony locsog.

November 30. András napja: Aki böjtöl András napján, vőlegényt lát éjszakáján.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

November…

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

…belemarkolt az ősz az erdőbe. Belemarkolt? Egyenesen elsöpörte azt. Az éjszakai fagyokhoz mostmár hajnalonta vastag köd is párosul, amelyet, hogyha délre nagynehezen el is tessékel a bágyadt napsütés és az északi szél közös erővel, akkor bizony a levelüket vesztett meztelen bokrok és törékenyen az ég felé meredő fák ezernyi csillogó jégkristálytól meglepve, zúzmara köntösben várják a tél eljöttét.

Van még egy-egy fa, vagy bokor, ami dacolva a hideggel, a széllel még ragaszkodik az egész év folyamán oly becsben növesztett, dédelgetett leveleihez. Igaz, hogy elszáradva zörögnek-zizegnek az ágaikon, de nem engedik azokat. Főleg a gyertyán és a cser, de ezeknek is ám csak a fiatalabbja… Az idősebb fák már tudják, hogy felesleges kapaszkodás, erőlködés volna, ugyanis egy-egy erősebb szél, vagy nagy hó úgyis megfosztaná őket immáron hasztalan ékjeiktől… De a fiatalok nem! Azok nem engednek belőle, és bizony sokan egészen a március eljöttéig, a rügyfakadásig meg is tartják azokat…

 [token node title-raw]

            Az Öreg éppen a nappali pihenéshez készül, de még egyszer végighúzza az agyarával a feketefenyő folyó gyantáját, aztán a lapján a páncélt erősítve dörzsölődzik nagy élvezettel a százados fenyőhöz, amikor a szomszéd hegyoldalból egy kissé kétségbeesett, de nagyon is ismerős hang – egy rövid visítás – érinti meg a fülét…

Csak nem? Hisz ez a… ez annak a kocának a hangja volt, amelyik abban a sűrűben tanyázó családot vezeti, és csakis akkor szokott ilyen hangot adni, amikor éppen a fajfenntartástól vezérelve odaadja magát egy férfiúnak, és bizony ez a férfiú az elmúlt évek folyamán mindig ő volt… A Kan hirtelen elfeledve a nappali nyugovóra térés tervét, minden óvatosságát félretéve elindul a ricsajozók felé. Lemegy a patakra, ott a jeget feltörve megdagonyázik a mederben, majd egy kitaposott váltón elindul felfelé a sűrű felé…

 

***

– Jó hideg van, biztosan van mínusz tíz fok. – jegyzi meg magának a vadász, amikor a vállára kanyarítja a fegyverét a fenyves sarkánál. Hezitál egy darabig, hogy merre is menjen, bár igazából azt várja, hogy világosodjon még egy kicsit. Egyelőre a fogyásban levő félhold több fényt bocsát a tájra, mint a felkelésre készülő nap. Aztán egy visítást hall a fenyvessel szemközti oldalban található kökényes legelő felől.

– Aha, szóval beindult a búgás disznóéknál! – dörmögi alig hallhatóan az orra alatt. Régóta fáj a foga egy jó kanra, valahogy elkerüli mostanában a vadászszerencse, egész nyáron is kerülgetett egyet a búzánál, aztán meg az almásban, de sehogy sem akart összejönni. Most bízik benne, hogy a „szerelem” elveszi az eszét az egész évben óvatos, szellemjárású remetének, és sikerül végre ráültetni a keresztet a lapockájára…

Óvatosan, minden megfagyott levelet, lehullott ágat kerülve indul a bálozók irányába. Tudja, hogy az a bokros legelő szokott adni nappali elfekvő helyet a disznóknak, most bízik abban, hogy még valamelyik tisztáson talpon találja őket…

 

***

            … a Kan szőréről apró erekben csorog lefelé a sár, fekete foltokat olvasztva csöppen a deres fűre. Amint felér a pataktól a bokros legelőre, ismét hallja a koca vinnyantását, és már óvatosan szél alá somfordálva kerüli a talpon álló kondát…

 

            … a vadászt az újabb visítás pontosan jó helyre igazítja, közben teljesen megvirradt, és már a keresőtávcsövével vallatja a nagy vadkörtefa környékét, ami alatt meg is lát két turkáló süldőt. Majd két nagyobb alak tolakszik ki a deres tisztásra, elől a gömbölyű mázsás koca, utána pedig a sörtéjét felborzolva tartó, habzó szájú, csapott farú kan.

Óvatosan emeli le a fegyverét a válláról, de félúton lefagy a mozdulta, ugyanis előtte alig pár méternyire – a kocát kerülgető kantól talán még nagyobb – „kétpupú” disznó, egy másik hatalmas kan óvatoskodik be a bálozó társaság és ő közé… Istenem, mi lesz itt? – teszi fel magában a költői kérdést, és ahelyett, hogy a puskáját célra tartó mozdulatát befejezné, inkább visszaemeli a vállára, és vár…

 

            … A Kant – amint meglátja a kocát kergető vetélytársát – hirtelen elönti az indulat, és teljes erővel nekiront a messzeföldről jövőnek, amely – mivel nem számított az ilyen jellegű támadásra – egyensúlyát vesztve beesik a kökénybokrok közé, de – felhasadt lapockáját nem is érezve – rögtön felpattan és kiszalad a tisztás közepére az érkezetthez. A két kan habzó szájjal, egymást kerülgetve, oldalazva forog a tisztáson. A fejük mindössze néhány centire egymástól – de egymás érintése nélkül próbálják eldönteni az erőviszonyokat.  Feszült másodpercek, de egyikük sem tágít, amikor az Öreg odavág az idegen nyakára, amely egy horkantás után visszavág emennek. Ismét félpercnyi érintés nélküli forgás, amelyet mindkettejük halk, de mély, és ijesztő morgása kísér, aztán szinte egyszerre összeakaszkodnak, csattan a két agyar, az öreg felhasítja az idegen száját, és letolja a tisztásról, hogy aztán pár méterrel odébb ismét visszarobogjanak. Most az idegen kezdeményez, és hosszú mély sebet ejt az Öreg lapockája mögött, akiből a fájdalom miatt feltör egy erős mély hangú visítás, de már fordul is rá ellenfelére, és annak szájától a nyakáig többször is odaüt, közben erőseket mordulva hajtja le azt a tisztásról… Végül az Öreg egyedül tér vissza, egy darabig áll, a vadász látja, hogy a kan lapockájánál lassan csöpög a vér, a szájából véres-habos nyál csüng, de csak megbabonázva áll, és néz… A tisztás baloldalán mozdul a konda, és az Öreg lassan utánuk lépdel…

A vadász még midig megrőkönyödve áll, majd pár perc múlva hallja, amint nyiffant a koca, beteljesült a szerelem…

Lassan magához tér, besétál az immár üres, letiport színpadra, megcsapja a búgó kandisznó jellegzetes szaga, egy darabig áll, nézelődik, olyan hihetetlen történt minden, olyan álomszerű az egész, ami alig pár perce zajlott le azon a tisztáson, aztán a tekintete megakad egy fekete szőrcsomón… Valamelyik kanból téphette ki a másik – szépen felveszi, összefogja, majd a kalapja mellé tűzi, és elindul hazafelé…

– Köszönöm Neked November…

           

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.