Főoldal » Cenerentola, avagy Hamupipőke esete a meseautóval és a térdig érő piros nyakkendővel

Cenerentola, avagy Hamupipőke esete a meseautóval és a térdig érő piros nyakkendővel

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Ki ne ismerné a Grimm testvérek által megírt, vagy a Walt Disney stúdió által filmrevitt, megzenésített kedves mesét a cselédsorban tartott, tisztalelkű mostohalányról, aki jóságának, jobb életbe vetett töretlen reményének (és persze némi külső segítségnek) köszönhetően végül elnyeri méltó jutalmát, és rátalál az igaz szerelemre? Hamupipőke történetének több száz változata forog a köztudatban, nem véletlen tehát, hogy opera is kerekedett a közismert történetből. No de ki is az a Rossini, aki közel negyven opera megírása után végül szakácsművésznek állt, és hogyan is néz ki egy színpadra vitt megzenésített meseopera a huszonegyedik századi magyar operajátszásban? Hamupipőke (La Cenerentola, avagy Cindarella), nem csak gyerekeknek!

Rossini, az operaszerző szakácsművész

Gioacchino Antonio Rossini nem sokkal Mozart halála után, 1792-ben született az olaszországi Pesaro városában, anyagi gondokkal küzdő, de híresen vidám, jókedélyű vándorszínész- zenész családban. A bel canto jeles képviselőjeként számos, történelmi eseményt is feldolgozó operát írt, az utókor azonban alapvetően vígopera (opera buffa) szerzőként tartja számon, aki a könnyed hangvételű, virtuóz áriákkal, sziporkázó humorral és vidám szituációkkal teli operáival vált a napóleoni háborút követő időszak nagy szórakoztatójává. Művei mai napig rendszeresen szerepelnek a világ számos nagy operaházának repertoárján.

Rossini zenei tanulmányait a bolognai zenei líceumban végezte, tizennyolc évesen írta első operáját, majd sorra hódította meg a nagy olasz operaházakat, később pedig a párizsi Théâtre Italien vezetőjeként dolgozott azon, hogy a francia közönség minél több olasz operát ismerhessen meg. Roppant termékeny szerző volt és hihetetlenül gyorsan dolgozott, főként, ha a körülmények is arra késztették. Közel negyven operát írt, átlagosan évi két-három szerzeménnyel is elő tudott rukkolni, volt olyan műve, amelyet saját bevallása szerint tizenhárom nap alatt írt meg. Noha a korszakban nem volt szokatlan a plagizálás, Rossini ennek majdhogynem mesterévé vált, hiszen még attól sem riadt vissza, hogy saját magától „kölcsönözzön”. Végül harminchét évesen „letette a lantot”, abbahagyta az operaszerzést, és a mendemondák szerint élete végéig kedves hobbijának, a szakácsművészetnek élt.

Hamupipőke, a jóság és a remény megtestesítője

Rossini egyik leghíresebb operája (A sevillai borbély után vagy mellett) a Hamupipőke, melynek szövegkönyvét Jacopo Ferretti írta az azonos című mese alapján, igaz, minthogy Rossini nem szerette a fantasztikumot, az opera története több ponton is eltér a sokak által ismert mesétől, mivel az operában például a gonosz mostohaanya helyett kegyetlen mostohaapa keseríti meg az árva leány életét, nem találkozhatunk sem tündérrel, sem varázshintóval, az elhagyott cipő helyett pedig egy karkötő játszik kulcsszerepet a herceg szerelme megtalálásában. Mindez azonban semmit sem változtat a történet főbb vonulatán és mondanivalóján, hiszen itt is győz a tiszta lélek az anyagi javakat és önös érdekeket szem előtt tartó kicsinyesség felett, az igaz szerelem diadalt arat, a gonosz elnyeri méltó büntetését, a megbocsátás felszabadító ereje pedig mindenki számára elhozza a happy end-et.

Varázshintó vagy meseautó?

A fantasztikumot mellőző szövegkönyv azonban nem teszi lehetetlenné azt, hogy egy képzelőerővel megáldott rendező, a mese órási erejének kiaknázásával varázslatot csempészhessen a színpadra. A Magyar Állami Operaház előadásában történetünk például az eredeti, 18. századi olaszországi színtér helyett a huszadik századi Magyarország húszas éveinek elejére viszi a közönséget. A nyitány azzal a meglepő képpel indul, hogy szegény utcagyerekek ki akarják rabolni a cirkusz pénztárát, ezért pisztollyal megfenyegetik, majd megkötözik a megszeppent pénztárost. (Így tehát aki egy könnyed, kellemes szombat esti kulturális – nevelő célzatú családi programra szerette volna benevezni gyermekét, azt nagy meglepetés érhette rögvest azután, hogy felgördült a függöny.) No, de mire fölocsúdhatunk, már meg is jelenik a bölcs, gyermekszerető cirkuszigazgató, aki bohócai segítségével nekilát, hogy elmesélje a rossz gyerekeknek Hamupipőke történetét. Varázsdoboza segítségével a gyerekeket teszi meg a mese főszereplőivé, és hipp-hopp, máris Don Magnifico, az öreg és elszegényedett báró házában találhatjuk magunkat. Az édestestvérek, Clorinda (Váradi Zita, szoprán) és Tisbe (Szolnoki Apollónia, mezzoszoprán) egymással versenyezve mutatják be csillogó, színes ruhakölteményeiket és balettművészetüket, miközben a Hamupipőkének csúfolt, egyszerű rongyokba öltöztetett, és cselédsorban tartott Angelina, Don Magnifico mostohalánya (Megyesi Schwartz Lúcia, mezzoszoprán) sepregetés közben arról ábrándozik, hogy egyszer érte jön a herceg fehér lovon. De nemcsak Hamupipőke álmodozik, hanem Don Magnifico is (Szüle Tamás, basszus), akinek legfőbb vágya, hogy édes gyermekeit gazdag kérőkhöz adhassa hozzá. Úgy tűnik, a házasodási kedv máshol is megfogant, hiszen Don Ramiro, a herceg (Megyesi Zoltán, tenor) is épp feleséget keres magának, ezért elküldi nevelőjét, a bölcs filozófus Alidorot (Fried Péter, basszus) Don Magnifico házába, hogy koldus ruhában tegye próbára annak lányait. A csúf és gonosz édestestvérek nem állják ki a próbát, de a nevelő Hamupipőke személyében rátalál a jóságra, ezért tanácsára a herceg is felkeresi álruhában Don Magnifico házát, ahol azonnal egymásba szeretnek Hamupipőkével, miközben az édestestvérek a herceg álruhájába öltözött Dandinit (Massányi Viktor, bariton) rajongják körbe. Nem csoda, hisz krémszínű öltönye, többrétegű fekete napszemüvege és térdig érő piros, egyébiránt később cipőtisztításra is kiválóan alkalmas nyakkendője igazi Don Juan-ná teszi a hercegi lovászfiút, aki ráadásul kvázi vörös szőnyegen libben be a képbe, a legnagyobb sztároknak kijáró fényképkattintások kereszttüzében, amely egyből megdobogtatja a női szíveket. Az álruhás herceg némi udvarlás után máris báli meghívót ad át Don Magnificonak, aki azonban minden könyörgés ellenére megtiltja Hamupipőkének, hogy ő is elmenjen a bálba. Hiába hozzák be a méteres nagyságú nagykönyvet, melyben fehéren, feketén le van írva, hogy Don Magnifico házában három lánynak kell lennie, a báró halottnak mondja mostohalányát, így végül nélküle mennek el a bálba.

Hamupipőke azonban nem marad otthon. A második felvonásban Alidoro, a nevelő csodálatos báli ruhát ajándékoz a szegény lánynak, és elviszi a bálba. De nem ám gyalogszerrel, vagy varázshintóval! Nem bizony! Hanem meseautóval! A bál helyszínén mindeközben pörögnek az események. Az álruhába öltözött Dandini kinevezi Don Magnificot főborásznak. Az öreg báró bordalában nemes egyszerűséggel bortudósnak, sőt mi több, nedűmesternek nevezi magát, rögvest végigkóstolja a hercegi udvar összes létező borát, és rendel is a legjobbakból még néhány ezret, miközben bejelenti, hogy különdíjjal jutalmazza azt, aki a legtöbb bort képes legördíteni bő torkán. No, de az édestestvéreket sem kell félteni! Két legyezőcsata között felváltva indítanak támadást a vélt herceg kegyeinek elnyerése érdekében, mely küzdelemben attól sem riadnak vissza, hogy egymást eltiporják, elgáncsolják, vagy hogy gúla alakú, illetve virággal ékesített kebleiket is bevessék a nemes cél elérése érdekében. Az igazi herceg pedig csak ámul és bámul, és nem érti, hogyan lehet az, hogy a nevelője szerint Don Magnifico házában találja majd meg leendő feleségét a jóság képében. Dandini ki is fejti rögvest, hogy Alidoro lehet, hogy bölcs, és filozófus, de hogy a nőkhöz nem ért, az biztos, hisz hogyan lehetne ez a két lány a jóság megtestesítője, amikor buta tyúkok, üresfejű libák. A herceg is belátja ezt, és úgy dönt, vigye el vagy vegye el az ördög ezt a két nőszemélyt, ő bizony nem fogja.

A herceg teljes elkeseredettsége pillanatában azonban a harmadik felvonásban megjelenik a csodálatos ruhakölteményében Hamupipőke, aki teljes diadalt arat, hiszen az összes férfi szívét rabul ejti. Az ő szívének azonban a lovásznak álcázott herceg kedves, akit a jóság és nem a gazdagság alapján választ ki magának. Azonban a hercegnek is ki kell állnia a próbát. Hamupipőke karkötőt ajándékoz szerelmének, és azt ígéri, hogy hozzá megy, ha megtalálja a párját, és felismeri a rongyok mögött rejtőző igaz szépséget. Időközben Don Magnifico dühödten hazamegy lányaival, mivel kiderül, hogy a hercegnek hitt személy valójában nem az, akinek mutatta magát. Végül Don Ramiro felfedi valódi kilétét, felveszi a hercegi rangot jelképező térdig érő piros nyakkendőt, és rátalál szerelmére, a szeretett Hamupipőkére, akit nyomban el is vesz feleségül, Don Magnifico és lányai nagy csalódottságára és felháborodására. Hamupipőke jósága tehát elnyeri méltó jutalmát. Legnagyobb bosszúja pedig az, hogy megbocsát azoknak, akik ellene vétkeztek. Nagy tanulság ez a mai kor embere számára is! Ekkor újra megjelenik a mesemondó cirkuszigazgató, aki varázsdobozával visszaváltoztatja történetünk főszereplőit gyermekekké, akik levonva a mese tanulságát, remélhetőleg jó útra térnek.

A magyar valóság

Kulturális válság ide vagy oda, a Magyar Állami Operaház utolsó Hamupipőke előadását teltház előtt játszották, jegyet már csak a kakasülőre lehetett szerezni, ahol a jobb kilátás reményében még az állóhelyekért is ádáz küzdelem folyt. De megérte végig álldogálni a három felvonást, és persze nem csak az állóképesség erősítése szempontjából. A közönség soraiban meglepően sok gyerek és fiatal üldögélt, de a felnőtt közönség is láthatóan jól szórakozott. A meleg sárga és bordó fények nyugtatólag hatottak a szemre, az élénk színű vicces jelmezek pedig szinte marionett bábukká változtatták a szereplőket és igazi mesehangulatot keltettek. Kifejezetten jó ötlet volt a rendező (Nagy Viktor) részéről, hogy bohócokat tett meg egyfajta élő díszletnek, akik folyamatosan jelen voltak a színpadon, és néha nézőként figyelték és mozdulataikkal kommentálták az eseményeket, máskor átrendezték a színpadképet, de volt hogy aktív résztvevői voltak az eseményeknek. Így végig jelen lehetett a mesehangulat, és a folyamatos mozgás lehetővé tette, hogy egy pillanatra se veszítsük el a figyelmünket. Talán ezért is volt feltűnő, hogy a kórus viszont a kórusjelenetekben csupán különféle statikus alakzatokban állt meg, és néha még némi unottságot is véltem felfedezni az arcokon, testtartásokon. A Szabó Sipos Máté karmester által vezényelt zenekar összefogottan és szépen játszott, csupán egy-két együttes jelenetnél lehetett hallani, hogy az énekesek nem mindig voltak teljesen együtt a zenekarral, de ez szinte csak pillanatokra történt meg. A főszerepet játszó, egyébként több gyermekes családanya, Megyesi Schwartz Lúcia gyönyörű Hamupipőke volt, aki kecses mozdulatokkal suhant át a színpadon, és sugárzott róla a jóság és a nyugalom; kellemes, bársonyos színű mezzo hangja kifejezetten kellemes élményt nyújtott, csupán néhány mélyebb hangnál nem jött át úgy a zenekaron, mint általában. A herceget alakító Megyesi Zoltán kulturált énektechnikájával, koloratúrkészségével és bájos karakterével lopta magát a nézők szívébe. Az idősebb testvért éneklő Váradi Zita csengő-bongó hangja kimagaslott, és a nevelőt játszó Fried Péter basszusa is betöltötte a házat. A folyton veszekedő lányok (köztük a fiatalabb testvért alakító Szolnoki Apollónia is) zseniálisan alakították az elkényeztetett, magamutogató, folyton veszekedő testvérpárt; a karakterükből egy pillanatra sem estek ki, újabb és újabb vicces helyzeteket teremtettek. Az öreg, elszegényedett, a lányaival nehezen bíró apa szerepét alakító Szüle Tamás is jól hozta a figurát.

Minden jó, ha a vége jó?

Az este legnagyobb eseménye azonban mégiscsak a karzaton zajlott, ahol a hat év körüli kisunokáját operába hozó, egyébként valóban késve érkező nagypapa a sötétben próbált helyet keresni, legalább a gyerek számára, egy olyan karzaton, ahol a kisfiú a legtöbb helyről még állva is nehezen láthatott volna, és egy olyan közegben, ahol a jegyszedő néni ellentmondást nem tűrő hangon adta mindenki tudtára, hogy szókincse meglehetősen beszűkült, hiszen egyetlen szóból áll, mégpedig abból, hogy „NEM”, vagy legfeljebb abból, hogy „IDE SEM”. Az igazi tehetséget azonban még egy ilyen szőrös szívű, magát hatalmi pozícióba képzelő jegyszedő néni sem tudja elnyomni, hiszen a kisfiú végül mégiscsak megtalálta a korláthoz vezető utat és nagyon komolyan, állva végigvezényelte az opera harmadik felvonását. Nem hiába! Elvégre a mesében is diadalmaskodik a jó a csúf felett!

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.