Főoldal » Csomó egy ideig – Ertl Márti meséli

Csomó egy ideig – Ertl Márti meséli

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Vettem egy új télikabátot, a zimankó teljes beköszöntével. Kapucnis. Bírom nagyon.

Eltelt az első tél. Kapucniját úgy használtam, hogy mindig masnira kötöttem kétfelől lelógó zsinórját az állam alatt. (Megjegyzem, nem értem, miért van ez a két műanyag göb a zsinór két végén. Nem egyszer pattantak vissza arcomba, heves lehajlás után, vagy egyéb megmozdulásaim alkalmával, kikötött állapotban. Továbbá megjegyzem, hogy én nem szeretem, ha az állam alatt van megkötve kapucnim. Majd jövőre teszek az ügy érdekében valamit.)

Nem kellett sokáig várni, máris eljött a következő év késő ősz, ugye te is tudod, hogy így megy ez.

És akkor én elkövettem azt az ostobaságot, hogy kötöttem egy csomót kabátom egyik zsinórjára úgy, hogy tökfedőm arcvonalamra gyakorolt harcvonala kimerevedjen, összehúzódjon legalább az egyik oldalon, s ne csúszkáljon a kapucniban annyira a madzag.

Így már sokkal jobban éreztem magamat.

De mégis, az Isten szerelmére, ki mondja meg nekem, hogy ezek a műanyag göbök miért vannak a zsinór végén? (Made in China.) Elnézem embertársaim hasonló kabátkonstrukcióit. Nekik is van ilyen. Ők is lógatják. Mi lógatjuk. Ti lógatjátok.

Számtalanszor beakadnak ide is, meg oda is.

Egy kutyussal való barátkozásom alkalmával ő bekapta ezt a fityegő műanyag vacakot, s boldogan szopogatta, ropogtatta. A frászt hozta rám, meg a gazdájára is, mert ezzel az erővel el is fogyaszthatta volna göbömet. Szerencsére a zsinórt nem rágta el, így vissza lehetett szerezni tőle „dolgomat”. Operációs úton történő fellelhetőség jelen esetben kizárva.

Na de maga a göb?

Mégis, mire való? Díszítés?

Eltelt a második tél is. Így, egy csomóval. Jól megvoltam.

Harmadik év ősze elkövetkeztével furcsállottam, amikor a szekrényből elővettem, hogy hát ez meg micsoda? Ki kellene kötni ezt az egy csomót, mégis, hogy néz ez ki? De mégsem tehetem, mert funkciója van, sőt inkább a másik oldalra is kötni kéne egyet.

Csak ez egyetlen kikötésem van.

Minden szimmetrikus. A Föld, az állatok, a növények részei, az emberek, a kabátok a csomóval, na és a műanyag göbök…

Amelyekről még mindig nem tudom, mi a célt szolgálnak? Kipróbálom. Ha az egyik (az arra alkalmas) végét benyomom, el lehet csúsztatni a madzagon. Kis holtjáték. Érdekes. Jópofa. De minek?

Gondolataim vágtába kezdtek. Hiszen ez…

Hát persze! Most végre leesett a húsz fillér!

Ezekkel lehet beszabályozni a zsinór hosszát, hogy kapucninkat a megfelelő nagyságban rögzíthessük!

De miért csak most, három év elteltével jövök rá erre?

Miért nem adtak ehhez a kabáthoz használati utasítást? Különös tekintettel a göbökre? Mert az ember mindent nem tudhat…

A csomót így ki kell kötnöm, mivel küldetését betöltötte, jelentőségét elvesztette. Jó párszor meghúztam azóta a zsinórt, amióta rajta van. Masszívan tart. Majd a munkahelymen kikötöm.

A munkahelyemen elfeledkeztem a csomóról. Egészen tavaszig.

Kabátom így a negyedik tél beköszöntével elég viseletes már, rajta a csomóval, amit ki kellene kötni. Már tavaly elhatároztam és különben is, cirka három éve itt van velem Csomó. Nélküle üres lenne az életem. (Csomómentes.) Baj is van vele, elakad a göb benne és csak a bosszúságot okozza.

Tudod, amikor kivettem a szekrényből ez év december másodikán kabátomat (meleg volt a november), kicsit felzaklattam magam, amikor megláttam Csomót. Helytelen, de még mindig nincs kikötve. Azaz senki sem oldotta ki idebent a szekrényben, nyáron.

Elhatároztam, hogy mosás után megteszem. Megválok Tőle.

Elfelejtettem.

Tulajdonképpen szeretem én Csomót. De ezt a könyvet még el akarom olvasni, úgyhogy nincs időm Vele foglalkozni. (A könyv egy vitorlásról szól, amely mindig két csomóval halad. Jobb, mint én.) Tehát elválunk?

Holnap?

A bevásárlás fontosabb. Ha lehetséges még elodázni…

Aztán meg újra jó idő lett, ergo levettem a kapucnit.

Elképzeltem, hogy egy rezegtetően rideg januári reggelen aztán végképp beleakadok Csomóba. A buszmegállóban fogunk várakozni. Hárman. Anyukám, a Csomó meg én.

– Anyu – mondám majd szülémnek –, én ezt a Csomót itt a kapucnim zsinórján, tudod, szóval ezt itt, most azonnal kikötöm…

– Biztos vagy benne? – kérdé erre ő, ismeretében esetünknek a Csomóval.

Némán, vérző szívvel bólintok. Igen, még ebben a percben megszabadulok Tőle!

És ekkor nekilátok a Műveletnek.

Jön a busz!

Már majdnem sikerül!

A következő pillanatban a busz fékezni kezd… Közelg…

Anyukám együttérzőleg fog nézni. Segítőkész lesz.

– Te, én a busz elé vetem magam – ajánlja majd.

De nem, erre nincs szükség, mert Csomó hirtelen…immár a múlté…

Ez természtesen a fiktív jövő.

Én meg azóta is egy csomóval haladok.

Az élet göbös útjain.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.