Főoldal » II. Fejezet

II. Fejezet

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

1.

 

A föld puhán és óvón ölelt körbe nyughelyemen. Testem megtelt az energiájával, éreztem elérkezett a nap amire száz éve vártam. Eljött a feltámadásom ideje. Végre legyőzhettem azt a nőt, aki pokollá tette az életemet és elvette tőlem a férfit, akit szerettem.

Kezeim önálló életre keltek, de most nem Alekszej ingét kezdték el lefejteni, hanem utat törtek maguknak a szabadságba. Ha a levegő még éltetőm lenne, szomjasan ittam volna magamba édes ízét. Így azonban csak megkönnyebbülten és bosszúsan törtem át a falat. Tekintetem a karomra tévedt, amitől még hevesebben lobogott bennem a pusztító vágy. A bőröm foszladozott, így látni véltem elszürkült izmaimat és sárgálló csontjaimat. Ha képes lennék megszerezni az Erőt, újra régi önmagam lehetnék. − Csak ez a gondolat lüktetett bennem.

Lesöpörtem magamról a földet, és mélyet szippantottam a hűvös levegőből. A halandó lét minden szükséglete megszűnt számomra létezni, így csak próbáltam magam élőnek tettetni. Testem csupasz volt, nem fedte már ruha. A földi élet szülte rongyok nem vészelték át velem az évszázadot, így tudtam, hogy ocsmány maradványaimat el kell takarnom. Csúf voltam, ajkam mégis gúnyos mosolyra görbült. Vajon egykori kérőim, mostani valómban is feleségül kérnének?

Eleresztettem egy halk kacajt, majd körülnéztem. Otthon voltam, ott ahol háromszáz évvel ezelőtt Ánya elásott, hogy a puszta föld váljon menedékemmé és anyámmá. Alekszej iránti szerelmemet elsöpörte az idő szele, csak úgy mint a szépségemet. Egyetlen érzelmemmé és éltetőmmé a bosszú vált, mely oly édesen melengetett, mint egykor a férfi, aki rútul elárult. Ám a sors neki sem kegyelmezett. Nyolc évvel később a halál magával ragadta, és tettéért, hogy elárult egy lányt, Ánya kezei közé taszította. Első ébredésemkor megdöbbenve láttam őt, szeretője szolgájaként, engem üldözve. Akkor megöltem, de a legfőbb gonosz előtt elbuktam. Tudtam, csak akkor lelhetek nyugalmat, ha elpusztítom a halhatatlan cárnőt, amivé válni szeretett volna.

Kisétáltam a barlangból, hogy lemossam magamról az apró földgöröngyöket. A tó vize már messze nem ragyogott régi fényében. Felszíne kegyetlenül elnyelte a nap fényét, habár régen tündökölve ontotta azt. Megmerítkeztem koszos vizében, miközben szemem ruha után kutatott. Vidám kacajt hozott felém a szél, mire kíváncsian a hang gazdája után indultam. A közelben népes csapat vert tanyát, az emberek nevetve ülték körbe a lobogó tüzet.

Megdöbbenésemre a nők nadrágot és feszes, ujj nélküli felsőrészt viseltek, kiemelve domborulataikat, és tökéletes alakjukat. Irigykedve figyeltem vidám arcukat, feszes bőrüket és fényes hajukat. Egykor én is tündököltem, de mára, mint a tó vize nyeltem el a szépséget és a fényt. A kor, melybe visszatértem, idegen volt és rideg.

Csalódottan visszatértem a barlangba, hogy erőt merítsek a küzdelemhez.

 

2.

 

A hold óvatosan belopakodott a barlangba, majd ijedten visszavonulót fújt. Magamba roskadva ültem a sarokban, csupasz, öreg testemet takargatva. Láttam magam előtt Alekszejt, aki mohón Ánya elé vetette kiszolgáltatott testemet.

− Meghoztam a tökéletes áldozatot. − Hangja kimért volt és hideg. − Fülig szerelmes belém, a teste és a szíve az enyém. Erre vágytál, mit teszünk a továbbiakban?

− Édesem… − Lépett hozzá közel a nő. − Azt hiszem végeztünk.

− Mégis miért? − tajtékzott a férfi.

− Mert nem csak az ő szíve a tiéd! − váltott hangnemet Ánya, arca eltorzult a dühtől. − Azt hiszed nem látom? Te fülig szerelmes vagy ebbe a lányba! Egy a gond, hogy a halhatatlanság és a hatalom iránti szerelmed nagyobb. Félsz, hogy a testvéreid átveszik a helyed a trónon.

− Ők nem a testvéreim, nem érdemlik meg a hatalmat. − Alekszej teljesen kikelt magából, arcvonásai megváltoztak, és egy olyan oldalát láttam meg, amit soha nem akartam.

− Menj, és boldogulj egyedül. − Ánya lekezelően intett a férfinak, hogy távozzon, majd teljes figyelmét rám fordította.

− Becsaptál! − Alekszej ingerülten a nőre akart támadni, mire ő egyetlen mozdulattal földre kényszerítette.

− Addig menj el, amíg megteheted. A halálod felesleges áldozat lenne, az én Uram nem fogad el hozzád hasonlókat.

Alekszej kiviharzott a barlangból, én pedig egyedül maradtam a gyilkosommal.

 

3.

 

Ültem a sarokban, miközben lelki szemeim előtt megjelent az egész történet. Dühösen tovalegyintettem a víziókat és elindultam a barlang belseje felé.

− Itt vagyok! − ordítottam a nyomasztó csendbe. − Álljanak elém és legyen vége ennek a felesleges szenvedésnek.

A barlang mélyén azonban senki nem mozdult. Éreztem a pusztító erőt, mely körülfont, éreztem, hogy valaki mohón les rám a sötétség mélyéről. Kezdeti bátorságom hamar szertefoszlott, ijedten bújtam meg az egyik mélyedésben. Monoton szörcsögést hozott magával egy fuvallat, már tudtam, hogy milyen lény les rám.

Az öröm az ürömben az volt, hogy mikor feltámadtam, Ánya még az igazak álmát aludta rejtekhelyén. Így volt időm erőt gyűjteni, habár ezt a szolgái próbálták megakadályozni. Ocsmány lények voltak, lelküket még kapzsi életük során kebelezte be a nő, testük rothadt, míg önálló gondolatuk nem volt. Üres, céltalanul bolyongó lényeg lettek, hatalmas erővel és fertőző érintéssel.

Ocsmányak voltak, csak úgy mint én. A kinézetünk nem sokban különbözött egymástól, de míg őket Ánya megfosztotta a gondolataiktól, emlékeiktől és a lelküktől, addig nálam kudarcot vallott. Én lettem az első számú célpont, akit el kellett pusztítaniuk, különben a pokol tüzén égnek el.

Óvatosan visszavonulót próbáltam fújni, mikor a lény szimatot kapott. Dühödten, hörgő hangokat hallatva elindult felém. Erőm hiányában, menekülni kényszerültem. Eddig sikeresen elkerültem őket, de most a sors úgy döntött, hogy megleckéztet hanyagságomért.

A kezdeti lopakodásomat felváltotta a futás, de az út hamarosan elfogyott a lábam alatt. Választanom kellett, felfedem csúf testemet a kint mulató embereknek, vagy szembeszállok egy szörnyeteggel. A hiúságom győzedelmeskedett. A falnak lapultam és vártam a támadást.

A lény nekem vágódott, bűzös lehelete az arcomnak csapódott. Éles fogaival a húsomba akart marni, de megragadtam a nyakát és dühösen az arcába sziszegtem.

− Tűnj el te undorító szörnyeteg! − A tekintetem az övének vágódott, majd meghunyászkodva elfutott.

Erőtlenül a földre rogytam. Éreztem, hogy minden porcikám remeg a félelemtől. Bár nem birtokoltam a Halál képességét, mégis képes voltam elűzni egy szolgát. Ajkam mosolyra húzódott, majd egy megkönnyebbült kacaj hagyta el a torkom. Erősebb voltam, mint a múlt évszázadban, és ez elégedettséggel töltött el. Az első küzdelmet megnyertem, bár ez csekély vigasz volt. Holnap még többen jönnek, és talán Alekszejt is felém fúja a sors kegyetlen és kiszámíthatatlan szele.

Meg kell találnom az Erőt, mert nélküle gyenge vagyok és halott. Persze a testem már az volt.

 

4.

 

A nap első sugarai szinte égették a bőröm, amikor felébredtem. Még idejében, mert hangos kiáltozásokat hozott felém a szél. Felpattantam, majd elrejtőztem egy mélyedésben, és onnan figyeltem a közeledőket.

Néhány férfi és nő lépett be a barlangba, nyakukban fekete fémdobozok lógtak, kezükben pedig szerszámokat tartottak. Vidáman beljebb léptek, majd erős fények vágódtak a retinámba. A fémdobozok dühösen ontották magukból a mágikus fényeket, én pedig ijedten a falhoz simultam.

A világ, amelyben magamhoz tértem idegen volt számomra és furcsa. Az emberek megváltoztak, az egykori eleganciájuk eltűnt, hogy a pornép közé süllyedjenek.

Az elől haladó férfi egy pillanatra megtorpant, a napfény az arcára esett, így volt időm szemrevételezni a vonásait. Fiatal volt, alig idősebb földi porhüvelyemnél. Szabályosan metszett erős arcéllel rendelkezett, világos bőre sápadtnak tetszett a barlangi félhomályban.  Vakítóan kék szemei elszántan meredtek társaira. A haja kócos volt, rendezetlenül magasodott a fején. A kezében ő is egy fémdobozt tartott, a tárgy hanyagul hevert a kezében. Egy pillanatig elgondolkodott, majd elindultam felém.

Rémülten próbáltam láthatatlan maradni előttük, igyekeztem a sötétség jótékony leplébe burkolózni. Mielőtt még veszélyesen közel ért volna hozzám, megtorpant, tekintetét a többiekre fordítva.

− Az előteret szerintem megfelelően feltérképeztük és megvizsgáltuk, ideje lenne beljebb merészkednünk − szólalt meg mély hangján, mire az egyik lány elindult felé.

− Nem szabad elkapkodnunk a vizsgálatokat. Még nem vettem kellő mennyiségű mintát a kövekből.

− Azok az átkozott kövek − csatlakozott a beszélgetéshez egy másik nő, aki idősebbnek tűnt a többieknél. − Már velük álmodok, kövek repkednek felém, még az ágyamba is bepofátlankodnak. Ahelyett, hogy mások tennék ezt helyette.

Arcán kéjes mosoly terült el, jelentőségteljesen az elől álló fiatal férfira vetve vágyakozó pillantását.

− Ne legyél közönséges, Anna − intette le a férfi mellett toporgó lány türelmetlenül. − Az éjszakai szörnyetegeid megvárnak. Először mintákat kell vennünk, azután évekig tanulmányozhatod azokat az átkozott bőregereket és férgeket.

− Ezt meg sem hallottam − visszakozott az Annának nevezett nő, unottan a földre telepedve. − Hátborzongató ez a hely. Kiráz a hideg tőle.

− Ne butáskodj. Nincsen itt semmi hátborzongató − kacagott fel az elől álló férfi, majd egy hengeres tárgyat vette elő a zsebéből. Halk kattanást hallottam, majd a tárgyból éles fény robbant ki, végigpásztázva a barlang sötétbe burkolózó részeit.

Tudtam, hogy azonnal el kell tűnnöm onnan, még mielőtt a fény engem is megtalálna. Leereszkedtem a talajra és próbáltam elbújni az egyik kiálló kőtaraj mögé. A férfi mozdulata szerencsére megtört, elfordította rólam a tárgyat, majd elindult a barlang bejárata felé, hogy csatlakozzon a társaihoz.   

− Már két hónapja itt vagyunk és még nem jutottunk beljebb − toporzékolt hisztérikusan az egyik lány a háttérben.

Vörös sörénye ziláltan omlott a vállára, boszorkányokat idéző smaragdzöld szeme fáradtan villogott.

− Ne hisztizz Natasha! − förmedt rá a férfi idegesen. − Be kell tartanunk minden előírást. Nem mehetünk a fejünk után.

− Ezt szajkózod már két hete, Maxim. Szerintem elegendő mintát vettetek már a kövekből, a talajból, a levegőből és abból az átkozott vízből is. Jut eszembe, az a tó hátborzongató. Olyan mintha egy régi korból itt ragadt vízi szörny lakná, mint Nessi. Meg sem lepődnék, ha kimászna valami belőle. Akkor aztán lenne dolguk a biológusoknak, új faj, új felfedezés…

− Pszt − intette le a férfi az szóáradatot, tekintetével döbbenten méregetve a talajt.

− Te csak ne hallgattass el ilyen lazán és lenézően. Ha van véleményem, azt nem fogom…

−Az istenért, maradj már csendben!

A Maximnak nevezett férfi letérdelt a földre, keze a talajba mélyedt, majd felnézett, miközben ujjai között könnyedén pergette a föld apró göröngyeit.

− Itt valaki frissen felásta a talajt − szólalt meg hamarosan, társaira emelve tanácstalan tekintetét.

− Rajtunk kívül senki nincsen itt, Maxim. Lehet, hogy mi voltunk azok tegnap.

− Nem, tisztán emlékszem, honnan vettünk mintát tegnap és az nem itt volt, hanem jó három méterre ettől a ponttól.

Az egyik, háttérben némán szemlélődő férfi előre lépett, majd a másik mellé térdelt.

− Igaza van. Ráadásul… Mi ez? − Egy koszos rongydarabot tartott a kezében.

− Én mondtam, hogy valami nem stimmel ezzel a hellyel − állt fel remegő térdeit megzabolázva az Annának nevezett nő. − Valami történt itt tegnap óta. Érzem a levegőben. A Halál illata.

Érezhetően a félelem a társaságra borította fátylát, az eddig vidám fiatalok elkomorodtak. Közöttük én is. Rettegtem attól, hogy felfedeznek, rettegtem attól, hogy belekeverednek a túlvilágiak harcába és megsérülnek. Minden évben voltak áldozatok, a szolgák gondolkodás nélkül megfertőzték az élőket, hogy a hadseregük agyatlan bábjaivá változtassák őket. Tudtam, hogy ez most is elkerülhetetlen, de megfogadtam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy megóvjam vékony, pengeélen táncoló, ártatlan életüket.

− Ne butáskodj, Anna! − intette le ismét a férfi, én pedig magamhoz tértem komor gondolataim pókhálószerű hálójából. − Viszont új mintákat kell vennünk a talajból és a levegőből.

− Tegnap furcsa dolgokat észleltem a vizsgálatok során − állt elő egy harmadik férfi, sűrű, fekete borostáját simogatva. − Gondoltam ma új vizsgálatot indítok és összevetem a kettőt.

− Miért nem szóltál, hogy valami nem stimmel? − támadt rá dühösen Maxim, kezei ökölbe szorultak, arcára valami ismeretlen kifejezés költözött.

− Én… én azt hittem, hogy valami tévedés történt. Nem akartam addig szólni, amíg nem veszek új mintát.

− Srácok! − hasított egy recsegő hang a levegőbe. Bár a gazdáját nem láttam, tudtam, hogy valahol a közelben lehet.

Maxim összerezzent a hangra, majd a nadrágjához nyúlt és egy fekete, téglalap alakú tárgyat akasztott le róla. Remegő kezekkel a szájához emelte, majd megszólalt.

− Mondjad, Dmitrij.

− Két fickó érkezett a rendőrségtől. Azt mondják, hogy rutin ellenőrzés, de nekem nem tetszik valami velük kapcsolatban. Túl sok kérdést tettek fel a kutatásainkkal kapcsolatban. Motyogtak valamit a levegő és a talajmintáinkról, meg bomlási gázokról.

− A kurva életbe! − csattant fel az egyik férfi. − Honnan tudnak ilyenekről?

− Várj meg minket, Dmitrij. Mindjárt ott vagyunk.

A kis csapat elhagyta a barlangot, én pedig előléptem a rejtekhelyemről. Nem tetszett az, amit hallottam. Gyanús férfiak érkeztek, a hírek nyugtalanítóak voltak.

Nem tudtam kik lehetnek, de a társaság nem örült nekik. Ahogyan én sem.

A csendbe hirtelen belehasított egy éles sikoly, majd még egy.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.