Főoldal » Les Chansons d’amour, avagy támad az Igaz Szerelem?

Les Chansons d’amour, avagy támad az Igaz Szerelem?

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Christophe Honoré filmje, Louis Garrel főszereplésével. Modern musical, amiben a dalokon keresztül utazol a szerelem, a fájdalom, az érzések kavalkádja, és az új ismeretségek között. Az elveszettség érzése párosul a remény érzésével, és néha magad sem tudod, hogy most melyiket kéne választanod: ahogy ők sem. Mindent kipróbálnak. Ismael és Julie akármennyire is szeretik egymást, érzik, hogy a kapcsolatuk a kihűlés felé vette az irányt. Nem mondanak egymásnak viszlátot, hiszen ahhoz még túlságosan kötődnek, de megoldásnak tünő megoldást találnak Alice személyében. Megkezdődik a hármas menet, és ezzel együtt a féltékenység is. Együttjárnak el mindenfele, együtt alszanak, nincs olyan, hogy te meg te és ő meg te: hármas van. Alice a lazább, Julie pedig a merev aki lazának akar mutatkozni, és Ismael pedig a mókamester. Néha úgy tűnik, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy Ismael és Alice sokkal jobban illenek egymáshoz… ugyanolyan temperamentum, ugyanolyan belső világ, és lázasan majdnem hasonló meglátás a körülöttük élőkről és Párizsról. Talán Julie is ezt látja, és fél, hogy a hasonlóság csábítóbb a tűz-víz párosításnál. Talán tényleg csábítóbb egy pillanatban, vagy egy összezavarodott résznél: lehetséges, hogy minden ember keresi a hasonlóan hasonló párját, de aztán belefutnak a teljes ellentétjükbe és ottragadnak. Ottragadnak, mert más vízeken eveznek, mert nem az unalom uralja a kapcsulatukat, hanem a kiszámíthatatlan, veszélyes terület. És ki ne választaná a kiismerhetetlent a kiismerhető helyett?

“Je suis le pont sur la riviere, qui va de toi a toi, traversez-moi, la belle affaire”

Aztán egy koncert, és elég egy másodperc, hogy Julie ájultan essen a földre, majd pár perc múlva már a rendőrség és a mentő társaságában látjuk az utcát, a szórakozóhely előtti járdát, embereket és Ismaelt. A szőke lány meghalt. Alice semmit sem tudva élvezi tovább bent a koncertet egy ismeretlen hímneművel, miközben kint Ismael a könnyeivel küszködik és az elveszettség gondolatával. Nem akarja. Magát hibáztatja, hogy a kabátokért ment, és közben egy percre magára hagyta a lányt. Talán… talán… de mi is történt volna másképp?
A halál mindenképp vízválasztó. Többszerephez jut Julie húga Jeanne is, és egy fiatal egyetemista srác, Erwann is. Erwann hirtelen bukkan bele, már-már in medias resként a film közepébe, Ismaelt rögvest megtalálva. Elmélyül Ismael és Alice barátsága, hiszen a lány megérti a kimondatlan szavakat is, a még a fiú előtt is eltitkolt tetteket és jövőt. Veszteség, ide-odalevőség, döntésképtelenség, tagadás. És Ismael egyszerre ott áll a küszöbátlépési kérdés előtt: átlépjen? Merjen, érdemes legyen kockáztatni? Az újdonság vagy a megszokottság beletörődése? Örök gyász Julie miatt, vagy továbblépés? És egyáltalán tovább akar lépni? Ki lett ő, egyáltalán ki saját maga?

“Je jette au ciel, ces galets polis que tu peignais en verre, mais nulle reponse du ciel.”

Alice pontot tesz a végére, és egy más felé löki a már teljesen elázott Ismaelt. Nem bírja nézni a srác szenvedését, és félti, hogy rossz felé lökné saját magát: így közbelép. Beviszi a lakásba, ott a fiatalsrác, és otthagyja őket. A nagy dalt kezdik el énekelni, majd happy end a vége. Ismael elengedi magát, és elhiszi Erwannek, hogy jó lesz, hogy nem feltétlenül csalja meg Juliet, hiszen a lány is azt szeretné, hogy ő boldog legyen. Ez nem függés volt felé, hanem kimondatlanul kimondott szeretet: egy kapcsolat. Nehéz volt elengedni, mindig is nehéz lesz, hogy nem ölelheti át, hogy nem beszélhet vele, hogy nem csókolhatja meg, hogy nem érezheti: de most itt van valaki más, jó lesz ez? Julie elfogadná, elfogadja? És Ismael saját magának elfogadja… őt, a másik hímneműt? Hogy egyszerre másmilyen, és mégis ugyanaz?

El…idővel. A változások változnak, mi pedig benne vagyunk: minden megszokás eleinte újdonság, aztán átváltozáson megy keresztül, és végül szokássá születik meg.  A szerelem sosem fáj, mert annak nem fájdalmat kell okoznia, hanem boldogságot és endorfint sugároznia az emberből. Boldog vele? Boldog. Újraismeri önmagát, újraismer másokat, újratanulja az életet. Ha elveszítünk valakit, az rengeteg nagy fájdalommal jár: idő kérdése rádöbbenünk, hogy nem veszítettük el örökre, hiszen még akkor is mellettünk van, ha éppen nincsen. Éreznünk kell és hinnünk. 

Némelyek azt mondják, hogy egy lagymatag, klisés, szörnyű dalokkal összetákolt film. Én pedig csak egy szót mondok az egészre filmre: IMÁDOM. S ha valaki nem érti a film lényegét, akkor nem mindig a filmben van a probléma, hanem magában az emberben…

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.