Főoldal » Mennyit ér a szavunk?

Mennyit ér a szavunk?

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Sokat gondolkodtam milyen anyaggal is folytassam a blogomat, hiszen minden író második publikációja egyfajta vízválasztó.  Az első árnyékából kell kilépnie és ennél dönti el az olvasó, hogy elegendő újdonságot és élvezeti faktort rejt-e számára az iromány, ahhoz hogy egyáltalán megjegyezze ki a fene is klimpírozik a billentyűzeten.
Bár számos jó témát elő tudtam volna szedni a filmek, zenék vagy a könyvek terén, mégis úgy éreztem, most valami más kell. Egyfajta bemutatkozás. Ezért beszéljünk egy kicsit arról, hogy kik és mik a kritikusok.

Az elképzelés, miszerint a kritikusok a „Pejorativus Sapiens” fajba tartoznak, egy hajszálnyit pontatlan. Rengeteg oldalról meg lehet közelíteni a kérdést, hogy kiből lesz kritikus, én azonban azt az álláspontot pártolom, hogy a sarki fűszerestől kezdve, a kvantumfizikusig bezárólag, mindenkiből LEHET jó. A lehet sokszor aláhúzva! Igen, nálam a hangsúly a qualitáson van. 
De kezdjük az alapoknál. Kétségkívül igaz, hogy nem árt, ha a bőszen kritizáló ember szavai mögött tudás is van – főleg azzal a témával kapcsolatban, amibe éppen beletrappolni szándékozik –, de nem biztos, hogy ettől lesz az érve perdöntő. Személy szerint én a” táplálékláncban” a kritikust valahol a filozófus és a szónok közé helyezem.  Filozófusok márpedig voltak i.e. 1 században is, amikor szerintem a lexikális tudás egészen más fénytörésben volt, mint manapság. Fontosabbnak tartom azonban kommunikációs képességeit előtérbe helyezni a jó recenzesnek. Mind szóban, mind írásban birtokolnia kell(ene), ezeket a készségeket, és szerintem itt bukik meg sok hobbi, vagy akár profi kritikus is.
Mert mit csinál, és miért csinálja, aki egy egészséges légkörű vitában kritizálni kezdi ezt vagy azt? Természetesen a másik véleményének totális destrukciója objektív és szubjektív szinten, olyan formában, hogy a társadalmi környezet és az adott személy is megkérdőjelezze a jövőben a meglátásának és a véleményének az értékét.
Na jó, csak vicceltem! Az én kislányos és romantikus elképzeléseim a műbírálókról az, hogy sosem ragadnak megafont, hogy fél méterről a füledbe üvölthessék – 6 x 1023 darab trágárszó beágyazásával – gondolataikat.  A jó kritika, és ezáltal a kritikus, nem önmagát fogadtatja el, hanem a különböző  aspektusok létezését. Ehhez pedig tudnia kell idomulni a közönségéhez. Attól, hogy valaki notorikusan harsány, humoros, netán negédes még nem biztos, hogy eléri a célját. A kritikus, akárcsak egy jó szónok, szuperszenzitív  ’adóként’ kell funkcionáljon, ami képes megkülönböztetni a ráhagonlódott ’vevők’ határait. Ebből adódóan (legyen bár a bárpult mellett könyöklő ideológista vagy hivatásos sajtós) egyfajta közvetítő szerepe volt/van/lesz ennek a szakmának… Legalábbis remélem.
Hiszen a működési mechanizmus egyszerű. A kritikushoz eljut az adott mű. Véleményt alkot róla, mondjuk publikál. Ezt mások elolvassák, és ha jó a kritika, akkor véleményt, illetve véleménykülönbségeket generál. Ezáltal összekovácsoló ereje van az egyes baráti/munkahelyi/satöbbi csoportosulások között. A másik oldalon pedig, a recenzensek és a társadalom véleményéből az adott kiadó tanul és fejlődik. Ezért nincs értelme annak, hogy egy kritikus lüktető nyaki artériával, vérvörös fejjel hörögje a maga hülyeségeit, mert azt még a végén valaki meghallja, megemészti és magáénak érzi, majd visszaköpi a saját közegében és így spóraként tovaterjedhet egyetlen egy ember szájhabzása. Ami aztán képes lehet befolyásolni a szakmát is. Persze ez egy eléggé sarkított példa.

Ettől eltekintve lépten-nyomon belebotlom az olyan beszélgetésekbe, ahol látszólag csak azért „ugatnak le” valamit, mert korábban találkoztak valakivel, aki ugyanezt tette. Ilyen helyzetbe került az Alkonyat széria. A félreértés elkerülése végett, nem akarok kiállni Meyer könyve mellett, az én irányomban is vannak tüskéi. Azt azonban nem tudom megérteni, miért rinyál mindenki olyan hibákról, mint például, hogy milyen egyszerű archetípusokkal dolgozott a műveiben az írónő.  Ez egy tinikönyv! Aki egyszer is volt tini az életében az tudhatja, hogy ez az időszak a kicsapongás és kiforratlan személyiségtípusok összeolvasztásáról szól. Nincs egy író a Földön, aki le tudna nyomni a teljes tini társadalom torkán egy végletekig elmélyített, Oidipusz-komplexussal küzdő, kasztrendszerből kibukott, marxista, homofób protagonista karaktert. Ráadásul azért támadni, mert milyen radikális háttérüzenetet hordoz, egyenesen fölösleges. Én Disney meséken nőttem fel, mégsem hiszen azt, hogy szereznem kell egy ósdi lámpást és személyazonosságot lopnom, hogy sikeres legyek a szerelmi életben. Sőt a Romeo és Júlia végletekig leegyszerűsített karakterpárosa sem arra tanított, hogy ha nincs más út, akkor rendezzem meg a halálomat a szuicid-szerelmes párom figyelmeztetése nélkül. Sokkal több káros input érheti a mai fiatalokat a tv-ből, meg az internetről, mint amit egy könyvből dekódolni tudnának (ami persze nem jelenti azt, hogy ezért nyugodtan lehet ezt csinálni). Amit viszont  én szeretnék sugallani az az, hogy utálj vagy szeress valamit azért, mert nem tetszik vagy tetszik a színe, a szaga, a produkció –, és a recepcióesztétikája. Valami belőled fakadó oka legyen, ne olyan, ami a másikban hagyott nyomot.

Végezetül egy kis gondolat arról, hogy nekem mi a jó kritika (ha már annyit hadováltam itt mindenről):
A jó kritika nem próbálja elérni az abszolút igazságot. Mindig kommunikál. Közösségkovácsoló ereje van. Mindenkinek szól. Nem nagyít és/vagy kicsinyít tényezőket azért, hogy kiélezzen egy oldalt. Attól kritika, mert üt, de nem azért üt, hogy kritika legyen!

 

Néhány általam kedvelt kritikus:

Edgar Allan Poe
Hunter S. Thompson
Jolsvai András
Szirmai Gergely (Hollywood Hírügynökség blogját követhetitek)
                                     
http://www.youtube.com/user/HollywoodNewsAgency

 
Vélemény? 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.