Főoldal » Keletiboszy seprűt vált

Keletiboszy seprűt vált

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

 Azt szokták mondani, hogy a téma az utcán hever, és csak le kell érte hajolni. Nem tudom mennyire lesz érdekes a téma, számomra kézenfekvő volt, hogy kihozzak belőle valamit. Történt, hogy egy régi ismerősömmel csevegtem a hálón és elmesélte mi történt vele mostanában. Ez adta az ötletet. Riport pedig azért lett, mert nem akartam belemagyarázni semmit, ami nincs is benne a sztoriban. A történet röviden: egy régi ismerősömről kiderült, hogy nő létére negyven fölött szokatlan lépésre szánta el magát. Szokatlan, mert manapság mindenki panaszkodik, benne marad a rossz helyzetben, fél az jövőtől, fél az ismeretlentől, az a megszokott, hogy várjuk a megváltást. Nos, amit hallottam tőle, az nagy hatással volt rám, remélem másra is nagy hatással lesz. Főleg azért mert előtte egy nappal sétáltam át ezen a gyönyörű városon este (Pécs) és egy barátomon gondolkodtam, aki több mint egy órát panaszkodott, hogy mennyire nem bírja a munkáját, de nincs más lehetősége. Már nem fiatal és közlekedés mérnök létére biztonsági őrként dolgozik. És persze a saját tehetetlenségem is eszembe jutott. Az esete, illetve az én esetem is lehet bonyolultabb, mint Boszyé, de egy megoldási lehetőség alább olvasható. A cím arra utal, hogy a hölgy nick neve Keletiboszy volt, amikor még blogot írt.

 

Mi az öt legfontosabb dolog, amit feltétlenül tudni kell rólad?

 §  43 éve élek ezen a földön. §  Van egy férjem, egy fiam, és egy lányom! §  Szociális területen dolgozom, jelenleg idősekkel foglalkozom. §  Viszonylag zárkózottan élek. §  Rengeteg tanulni valóm van még!

Félelmetes, hogy öt tőmondatban el lehet helyezni valakit a világban és mindenkinek megjelenik egy kép. Vidéki nagyváros, negyvenes hölgy, szociális munka, ideális családmodell, semmi izgalmas. Szerinted?

Vidéki kisváros, vidéki nagyvárosban „CSAK” dolgozom! Hm, izgalom… volt gyerekkoromban elég. Nyugalomra, békére, kiegyensúlyozottságra vágyom. A gyerekeimet felnevelni, a családomat összetartani elég izgalommal járt – jár. De, igazad van sok minden kimaradt az életemből… remélem lesz még alkalmam 1-2 dolgot még megvalósítani. 

Mesélj az életedről légy szíves? 

Nem tudom, az életem ki számára lehet érdekes, vagy ki mit szeretne hallani. A gyerekkorom az elég zűrös volt. Ma a szociális szakmában úgy fogalmazzák: halmozottan hátrányos helyzetben lévő voltam. A szüleim elváltak, még 8 éves koromban. Az anyám agresszív alkoholista volt. A nagymamámnál voltam, míg férjhez nem mentem. Éltem Hajdúsámsonban, Pomázon, Dubicsánban, aztán ismét Hajdúsámsonban. 21 évesen mentem férjhez, született két csemeténk. Most olyan családban élek, amiről gyerekkoromban álmodtam. 

Iskolák, diploma stb.? Mi volt a vágyad ifjú korodban? Az alkoholista szülő egyenes út a szociális szférába?


Istenem mi volt a vágyam, gyerekkoromban, ifjú koromban? Olyan családban akartam élni, ahol szeretnek, szerethetek, ahol nincs erőszak, alkohol.  Óvónő szerettem volna lenni, azonban sosem voltam „jó tanuló”. Általános iskolából, Gyors-és Gépíró Iskolába mentem. Két éves volt. 16. életévem töltöttem májusban, júniusban befejeztük a sulit, és július 1-től elmentem dolgozni. Ez 86-ban volt.  Azóta dolgozom, munkahelyen napi 8 órában. Persze beiratkoztam gimnáziumba, leérettségiztem. Aztán férjhez mentem, születtek a gyerekeim. Elkezdtek óvodába járni. Vissza kellett volna mennem, dolgozni.  Arra a munkahelyre ahonnan elmentem szülni, nem tudtam. Elkezdtem egy számítógépes, vállalkozó ismereteket oktató tanfolyamot, persze el is végeztem. Itt új ismeretségek, barátságok születtek. Az egyik csoporttársammal beszélgettünk, hogy menni kellene főiskolára. A fiam óvónője egyszer megjegyezte, hogy miért nem iratkozok be szociálpedagógus szakra, én teljesen oda való lennék. (Volt bennem kétely, mert, azt gondoltam egy főiskolát nem tudok elvégezni, az én képességem nem elég hozzá.) Igaz akkor még azt sem tudtam pontosan mit is takar ez a szak. Felvételiztem, felvettek, értelem szerűen levelezőre jártam. A fiammal egyszerre kezdtük az „első osztályt”, igaz Ő még „csak” általánosban, én meg a fősulin.  Ekkor 28 éves voltam. Minden félévet úgy kezdtem, mikor megkaptuk az órarendet: „Úr Isten, hogy fogom ezt végigcsinálni.” Aztán jött az egyik vizsga a másik után, és szépen leperegett az idő.  Minden beszámolót, kollokviumot, szigorlatot megcsináltam. A 6. félév végére-annyira elfáradtam, hogy halasztani akartam. Akkor már ismét dolgoztam. A suli, a gyerekek, a háztartás kicsit sok volt.  Egészen addig a párom csak csendes szemlélője volt az eseményeknek. Nem hátráltatott, de igazából nem is biztatott. Ekkor szólt bele először: „Szó sem lehet halasztásról, ha eddig eljutottál, akkor innen már csak előre.” Egy év múlva a diplomaosztómon ünnepeltük egymást a családommal, mert ők is kellettek hozzá. 
A főiskolán sokat fejlődtem. Itt elsősorban nem a szakmai képzettségre gondolok, hanem mentálisan, személyiségben. Elkezdtem másként gondolkodni.  Megtetszett ez a szakma. Még a főiskolán úgy gondoltam, ha egy gyereken tudok segíteni, nem vagyok hiába.  Bár azt el kell mondani, hogy a főiskolán oktatott dolgok, köszönő viszonyban nincsenek a valósággal. A valóság sokkal, sokkal keményebb, fájdalmasabb. Sokáig dolgoztam egy általánosiskola-gimnáziumban. Aztán az élet úgy hozta, hogy most a fiatalok után elég éles váltással az idősek kerültek előtérbe.

 Azt el lehet talán mondani, hogy mi egy blogportálon ismerkedtünk meg. Mesélj kicsit a blogos időszakról? 

A férjem kamionsofőr. Tulajdonképpen, sofőrhöz mentem feleségül csak akkor én még nem tudtam. Szeret vezetni. Teljesen mindegy milyen járművet, csak minél nagyobb legyen és minél több kereke. Ebből kifolyólag elég sokat vagyok egyedül. Olvasni, beszélgetni imádok. No meg volt egy igen nehéz időszak az életünkben. Anyagi szempontból volt nagyon nehéz.  Abban az időben nekem is hol volt munkám, hol nem.  Elkezdtem leírni a gondolataimat.  A neten találtam egy jó társaságot. Eleinte jó volt megosztani azt, ami foglalkoztat. Szórakoztatott is, meg is nyugtatott.  Érdekes volt.  Valahogy a történetek, hozzászólások mögött ott volt AZ EMBER. Nem pusztán egy nick név mögé bújt valakik voltak, hanem élő emberek. Aztán, mint minden ez is elmúlt. Egyre több volt a sértő hozzászólás, (nem feltétlen az én bejegyzésemhez), a negatív hangulatú bejegyzés. Egyre több lett a panaszkodás, néha úgy érzem a mondvacsinált panasz. A pozitív dolgokra, az örömökre nem jött reagálás, az nem volt érdekes. Mivel önmagamnak is elég sok megoldandó problémám volt, a másokét már nem voltam képes olvasni. 

21. századi ismeretségek köttettek ott. Titok, hogy mi személyesen soha az életben nem találkoztunk? Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért sok mindent tudunk egymásról és folyamatosan – legalábbis én – követjük egymás életét. Szerintem ez izgalmas, szerinted? Tartod még másokkal a kapcsolatot?

Nem titok, hogy mi még élőben nem találkoztunk, bízom benne nem marad így. Az ilyen ismeretségekben van valami féle titokzatosság. Bár akikkel a neten keresztül megismerkedtem, igyekeztem, igyekszem személyesen is találkozni.   Ne csak egy megérzés, jó esetben fotó legyen, hanem lássam a szemét, az arcát, érezzem a róla áradó illatot, érezzem a körülötte lévő aurát – ahogyan ezt ma olyan divatosan szokták emlegetni. Van még egy két ember, akik érdekesek számomra, és személyes megismerés még hiányzik. De tudjuk, „ami késik, az közeledik.” 

Miért nem írsz már blogot? 

Részint most nincs időm rá. Részint nem érzem, hogy másokat érdekelne az, amit írok. Harmadrészt, (ez talán a kishitűségemből fakad) nem tudom olyan jól, élvezhetően leírni, amit szeretnék. Valahogy a gondolataim „nem jönnek ki az ujjamból”. 

Pedig a munkád egy nagyon jó téma forrása. Sok-sok történet, sztori van benne, ami érdekelheti az embereket. Vagy csak nekem van folyamatos közlési vágyam és ez nem is érdekes? Kell exhibicionizmus az blogíráshoz? 

Óh, rengeteg történet van. Van, amiket le is írok, de nem teszem közzé. A blogíráshoz kell egy kis exhibicionizmus, és önbizalom is, hogy hidd és tudd az, amit leírsz az nyelvtanilag helyes, a téma érdekes. Belőlem egy picit ez hiányzik. Néha próbálok a kishitűségemen felülkerekedni, de nem mindig sikerül. Olykor letörlöm, amit leírtam. :D

Mesélj légy szíves a szociális munkáról, amit imádsz, ha jól tudom? 

Igen nagyon szeretem a jelenlegi munkám. Időseket gondozunk, ápolunk, a kis szolgálatnál ahol dolgozom. Sokszor eszembe jut, hogy akár az én korosztályom is, mennyit panaszkodik, nyavalyog, nyalogatja a sebeit. Itt vannak a 70-80-90 éves emberek, az életük maga a történelem. Átéltek egy világháborút, átélték ’56-ot, van olyan, aki két kisgyerekkel maradt özvegyen….stb. Van olyan idős bácsi, aki 80 évesen tanult meg háztartást vezetni – ez szó szerint értendő – mivel a felesége ágyban fekvő beteg lett. S mégis olyan alázattal, méltósággal viselik a sorsukat, hogy az példa értékű lehet.  Megtanultak együtt élni a mérhetetlen fájdalommal, betegséggel…az elmúlással. Persze nem egyszerű… Mint ahogy azzal sem egyszerű szembesülni, ami talán 20-30-40-50 év múlva ránk vár. Minden nap magunk előtt látni egy lehetséges jövőt – mivé válunk, válhatunk… 

Szeretettel tudsz a munkádról beszélni, de volt olyan, amikor meséltél arról, hogy elhunyt a gondozottad. Én akkor úgy éreztem, mintha személyes kudarcodnak tekintenéd a természetes folyamatot. „Hazaviszed” a munkát? 

Valóban gyakran „hazahozom” a munkám. Rengeteget mesélek itthon. Nem tudom letenni a kiskapuban a hallottakat, megélteket. Sokáig a lelkemben visszahallom a „meséket”, történeteket. Nem személyes kudarc volt, hanem mérhetetlen fájdalom. Nagyon szerettem Ilike nénit. S bár az a munkám, hogy egy-egy ember az utolsó éveit, hónapjait tegyem könnyebbé. Tudjuk, mindig ugyan az a vége, vagy bentlakásos intézménybe megy, vagy meghal az ellátottunk. Igen ezt az eszünkkel tudjuk, de néha a lelkünkkel mégsem.  Naponta szembesülni, a hanyatlással, betegséggel, elmúlással, halállal nem egyszerű. 

Most úgy érzed révbe értél? Másképp kérdezem, úgy érzed végre megtaláltad magad? 

Révbe értem-e? Visszagondolva az elmúlt 22 évre, amit eddig a házasságomban eltöltöttem, igen révbe értem. Megtaláltam-e magam? A 120. születésnapomon megmondom, hogy megtaláltam-e magam. Minden esetre a munkámat illetően azt mondhatom MOST ebben a pillanatban emberileg és szakmailag jó helyen vagyok. 

Ez azért picit fura. Azt mondod szakmailag és emberileg jó helyen vagy. Ennyire előrelátó vagy? Tudod, hogy hová tart a szakmád, teljesen le fog épülni a szociális szektor, nem lesz munkád? Tehát az érdekel, hogy aki úgy érzi, most jó helyen van, azért csak keresse a menekülő útvonalat, ennyire nincs biztonságban semmi?

Nem pusztán előrelátásról van szó! Nyilván, ha „csak” előrelátó lennék, akkor valamennyivel „nőiesebb” foglalkozást választanék. Ebben a választásban benne van, a „kalandvágy”. Benne van az, hogy eleget éltem már a párom „nélkül”. Benne van az, hogy terveinkben szerepel, hogy erről a környékről elmegyünk. Benne van az is, hogy 12 éve vagyok szociális területen és a lelkem kicsit fárad. S nem mellékesen benne van a megkereshető jövedelem is.

 Próbáltam kihúzni belőled némi szokásos elégedetlenkedő „azegészvilágraharagszom” és vagy „tönkreteszikaszakmát” de nem jött össze… 

Volt olyan időszakom is, csak mertem segítséget kérni szakembertől. Aztán az, hogy most így gondolkodom, hosszú tanulási folyamat része. Még bőven van fejlődni valóm. Tudod, ha valami rossz történik velünk lehet sírdogálni, sebeinket nyalogatni EGY-KÉT napig. Aztán venni kell egy jó nagy levegőt, felállni és menni előre. 

Egyébként, mint szakmabeli, hogy áll a szociális szféra, merre tart? 

Ebből is egyre több pénzt vonnak el, picit úgy látom, a színvonal csökken. Véleményem szerint a legnagyobb probléma, hogy a finanszírozás nincs összhangban szakmai elvárásokkal. Ez azt hiszem megint megérne egy misét.

Vagány csaj vagy? 

Mit jelent az, hogy vagány csaj? Nem tudom az vagyok-e! Erről talán a körülöttem élőket kellene megkérdezni.  Egyszerű ember vagyok.  Klasszikus értékrenddel.

 Klasszikus értékrend? Mi az? 

Klasszikus értékrend: van benne egy család, ahol segítik egymást az emberek, meghallgatják egymást. Ha gond van, akkor nem a tányérok repülnek alacsonyan, hanem leülnek és beszélnek. Rendszeresen van friss étel főzve, nem pedig műanyag zacskós, üveges vackok. Pl. a papír zsebkendőt nem az utcán dobom el, vagy a busz ülései közzé dugom, hanem a kukába teszem. Bodza termés szedésekor nem töröm, zúzom össze az egész bokrot, csak termést szedem le…stb. Azt hiszem TE úgy is érted mit jelent. 

Tudod olvastam annak idején Moldova klasszikusát, „ A pénz szaga” című a kamionosokról szóló könyvet. Most teljesen más nyilván a dolog. mint 20 éve, de az nem vitatott, hogy ez egy külön életforma és ezt nyilván tudod, hiszen a férjed ezt csinálja. 

Bevallom még mindig nem olvastam el az említett könyvet, pedig megvan már nagyon régen. Abban igazad van, ez egy külön világ, egy sajátos életforma. Egyszerre van meg benne a szabadság, és a szigorú kötöttség. Többségében a kamionsofőrök egyedül vannak a nagyvilágban egy 40 tonnás vasdarabbal. Igaz azért a 30 évvel ezelőtti CB rádióhoz képest, már van GPS, mobiltelefon, internet… stb.Mindazon által rengeteg negatív sztereotípia is övezi ezt a foglalkozást. Mégis hiszem, sőt tudom, hogy ezt is lehet intelligens módon, kultúrátlan, nagyon jól csinálni. A párom is ezt teszi. J

 Szó volt a pénzről, fontos a pénz? 

Kinek nem fontos ebben a világban a pénz? Ha milliárdjaim lennének, valószínű nem lenne fontos. Most viszont számlákat, hiteleket kell fizetnem, öltözködni kell, enni kell. Van két félkész ifjoncom, akikkel még sok a tenni való, ahhoz is pénz kell.

Miért kezdted el a kamionvezetést tanulni? 

Fogalmazzunk úgy, hogy „növesztem a másik lábam”. Elég érdekes dolgokat vetít előre szociális területen történő pénzelvonás. Ha nem fogom tudni azt csinálni, amit most akkor, legyen egy másik alternatívám.
Aztán azt is szoktam mondani, – tudok én a férjem nélkül élni, de már unom. Ő nem tud kiszállni az autóból, mert akkor nem élünk meg, marad az az eshetőség, hogy én ülök be mellé. A gyerekek már nagyok nem kell a kezüket fogni.
Hiába vagyok szakvizsgázott szociálpedagógus elég korlátozottak a lehetőségek ezen a területen, már ami az anyagi előrelépést jelenti.  Köztudott milyen alacsonyak a szociális területen is a bérek. Nekünk meg még van mit rendbe tenni magunk körül. 

Sok kamionos nő van? Én nem nagyon ismerek egyet sem? Szeretsz kilógni a sorból? 

Vannak hölgyek, nem túl sokan, de vannak. Nem könnyű munka ez sem, sem mentálisan, sem fizikailag. A rakományt le kell rögzíteni, a spanifert meg kell húzni, mert különben elcsúszik a rakomány, balesetveszélyes. A ponyvát ki kell bontani, be kell fűzni. A rolót el kell húzni. Az oldalfal léceket le kell szedni, ezek azért megmozgatják az embert. 
Kilógni a sorból nem szerelem kérdése. Inkább úgy fogalmaznék, szeretem a különleges dolgokat. Szeretem a különleges, különc embereket magam körül.

Szerinted kilógok a sorból?

 Bizonyos nők sorából igen, de most nem az én véleményem a fontos.

 Bizonyos nők sorából ki is szeretnék! :D:D:D

 A Te ötleted volt?

Igen az én ötletem volt. Kb. Három éve voltam kinn először a párommal. Kivettem 2 hét szabit és beültem mellé a kamionba. Ő ugyan dolgozott, de mégis élmény volt. Akkor kezdtem el viccelni vele, hogy – mi lenne, ha mire a gyerekek befejezik az iskolát, akkorra megszerezném a hivatásos jogosítványt és mennék vele „4 kézben” dolgozni. A párom ezt egészen 5 percig vette viccnek. Aztán már nem.  Onnantól kezdve elkezdtünk valamilyen formában szinte tudatosan erre készülni.

A mai világban azt sugallják, hogy negyven fölött már nagyon vigyázni kell, nőknél inkontinencia, férfiaknál prosztata problémák, tehát készüljünk a lassú és fájdalmas elmúlásra, de előtte könnyítsük meg szenvedéseinket és vásároljuk meg a napi 20-30 tablettánkat. Sokan elfogadják ezt a modellt és a megfelelő időben „bele is betegszenek” igazolva a „várakozásokat”. Te pedig tele vagy tervekkel és nem vagy hajlandó beállni a sorba.

Nem érek rá beállni a sorba. Rengeteg dolgom van. 120 éves koromig fogok élni, természetesen ép testben, ép lélekkel, szemmel terveztem. Alapvetően vigyázok magamra. Igyekszem normálisan enni. Minőséget enni, és nem mennyiséget. Odafigyelek, miből főzök:  szomszéd nénitől veszem a tojást, a kertből a zöldséget…stb. A víz bevitelre is odafigyelek. Igyekszem eleget aludni, mozogni. Nem dohányzom, rendkívül kevés alkoholt iszom. Ha már inni kell, akkor bort. Nem vagyok mániákus, „biomegszállott”, de azért a józanész határain belül, és amit a viszonylagos pörgős életem megenged, azt megteszem a szervezetemért. Az agyam is igyekszem használni: olvasok, horgolok (számolni kell), tanulok… stb.

Van még titkos vágyad? 

Persze, hogy vannak! Van „bakancslistám”, igaz még nincs egészen kész, de alakul. 

A bakancslistákkal az a bajom, hogy mire bakancsot kéne húzni, már nem tudok majd, mert annyira fáj a lábam, hogy csak papucsot tud elviselni. Egyébként is hülye kérdés volt, a titkos vágy az nem publikus. Tehát van olyan vágyad, ami publikus és megosztanád?

A világ legszebb férfiját és hölgyét lássam elégedettnek, sikeresnek, egészségesnek és boldognak. Lássam, hogy jó munkát végeztünk…

Legyen egy olyan konyhám, amit megálmodtam…

Lássam kicsit a világot…

Halljam Havi Balázst élőben zongorázni… meg még néhány előadást…

Repülővel utazzak…
Legyen egy hintaszékem… 

Hogyan képzeled magad öt év múlva?

5 év múlva még kamionozni fogok a férjemmel. Megszabadultunk az összes adóságunktól. A fiam együtt fog élni a barátnőjével, dolgozni fognak. A lányom kb. végez az egyetemen. Egy Sopron környéki kis faluban, városkában, vagy az sem elképzelhetetlen, hogy a határ túl oldalán lévő lakásunkban fogunk élni.  Gyakran összeülünk a csemetéinkkel-párjaikkal és az általam megálmodott konyhában főzöm-főzzük a kedvenc ételeinket.

           Mikor írod meg a sztoridat? Egy kamionos blogot ezrek olvasnának szerintem, főleg egy csinos nőét! Mert azt el kell mondani, hogy Te egy csinos nő vagy, mielőtt még azt képzelnék az olvasók, hogy egy férfias jelenség választ férfias szakmát.

 Kedves tőled, hogy ezt mondod. Valóban egy törékeny, filigrán alkatú nő vagyok. Mondj egy jó blogot… s talán újra fogok írni. A kamionos élményeim biztosan le fogom írni, annál is inkább mert van a fejemben egy szakácskönyv terv kifejezetten kamionosoknak.… azt nem tudom, hogy megfogom-e tudni csinálni…. 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.