Főoldal » “Zarathustra újra emberré akar lenni”

“Zarathustra újra emberré akar lenni”

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

 A fenti cím a Zarathustra elöljáró-beszédének utolsó előtti sorából van kiragadva önkényesen. Azt hiszem, majdnem kifejezi azt, ami a lényege volt annak a szombat délelőttnek. Amikor beléptem a Zsolnay Kulturális Negyed udvarára több száz embert láttam gomolyogni, meglepődtem mennyi érdeklődő jött össze a Mérföldkő Egyesület Rehabilitációs Otthon Színházterápiás Csoportja előadására. Ilyenkor irigykedni szoktam azonnal, milyen jó a szervezés, de ez esetben tévedtem. A sok ember valami üzleti konferenciára érkezett, mindenkin VIP kártya lógott és tarkóig érő vigyorral üvöltöztek egymással köszönés helyett. Gyorsan elmenekültem megkeresni a drogosokat, mielőtt beszippantott volna az indokolatlan hurráoptimizmusos áljókedv. Ott is jókedv fogadott, de az életszerűbb és ismerős.

A Mérföldkő rehabjának szokásos évi előadása volt ez, de  hogy  ilyen kemény fába vágják  a fejszét, azt nem gondoltam volna. Sok éve olvastam a művet, aminek Nietzsche az: Ím-ígyen szóla Zarathustra címet adta. Ez volt az előadás alapja. Bevallom férfiasan, anno amikor olvastam, felét sem értettem annak, amit „összehordott” a szerző, azt hiszem merő képmutatásból és sznobizmusból vettem rá magam az elolvasására. Imádtam magam műveltebbnek mutatni, mint amilyen valójában valaha is voltam.

Nem értettem mi lehet az egész: tanítás, elbeszélés, vallás ellenes röpirat, antibiblia, vagy mi? Aztán rájöttem, hogy elbeszélés, de a hallgatóságot folyamatosan megszólítja a szerző. Bevallom megzavartak az olyan mondatok, mint „: „Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!”, vagy „az embert felülmúló ember”. De azzal már tudtam mit kezdeni, hogy „íme, megmutatom nektek az utolsó embert”, „föltaláltuk a boldogságot”, „Más fog parancsolni annak, ki önmagának engedelmeskedni képtelen”.

Engedtessék meg nekem, hogy egyéni értelmezést adjak most annak, amit olvastam, láttam, és amit nekem jelentetett vagy jelent ez az egész Zarathustra buli.

“Mikoron Zarathustra harminc éves vala, odahagyá hazáját és hazájának tavát és a hegyekbe méne. Itt élvezé lelkét és magánosságát és nem fáradt belé tíz álló esztendeig. Végezetre azonban elváltozék szívében, egy reggel hajnal hasadtával kelvén, szembeálla a napnak és im-ígyen szólítá meg: “Hatalmas csillagzat! Mi volna boldogságod, ha nem volnának azok, a kiknek világosságot adsz! Tíz évig jövel ide barlangom fölé: megúntad volna fényed és ezt az utad nélkülem, sasom és kigyóm nélkűl. Ám mi váránk téged minden reggel, elvevők fölösleged és áldánk téged érette. Ime, bételtem bölcseségemmel, mint a méh, a mely szerfölött sok mézet gyűjtött; kezekre vágyom, a melyek felém nyúlnak. …”   Ime! Ez a serleg ujra ki akar ürülni és Zarathustra ujra emberré akar lenni.”Im-ígyen kezdődék Zarathustra leszállása.

Mielőtt tengeribetegséget kapnék a rengeteg gondolat és jelentés között vergődve, elgondolkodom, mi lehet egy felépülő függő számára ebben a műben a megfogható és hasznosítható, hogyan és milyen tanulság az, ami megmaradhat a rehabilitációról a nagyvilágba kilépő függő számára?

A „leszállás” és az „újra emberré válás” a lehető legnagyobb kihívás a sok éves „hegyekben tartózkodás” után. A drog, alkohol vagy bármely szer, függő élvezői bár azt hiszik övék a világ, de önként száműzetésbe vonulnak a szerek által. Önmaguk számára, saját kézzel épített börtön ez. A torz szabadság börtöne, a hamis illúzió, hamis érzések, hamis szabadsága. Nyílt szembenállás minden emberi értékkel, szembenállás az emberrel, társadalommal, világgal. Önkizárás kapcsolatokból, szeretetből, szerelemből. Szétszabdalt lélek, pusztuló test, bomló elme, aminek a vége: „börtön, intézet vagy halál”.

A drogbörtön után jön sokak számára az önkéntes száműzetés az újra emberré válás reményében, a rehabilitáció. Nem sok évre, csak pár hónapra, jó esetben. Rosszabb szellemi, testi romlás és sikertelen emberré válási kísérlet, többszöri nekifutást igényel, ha nem hal bele közben a függő. Ezek lehetőségek, amit önként lehet igénybe venni. Ilyen hely a Mérföldkő Egyesület rehabilitációs intézete. Ilyen hely a tavaly ilyen tájban „megénekelt” komlói Leo Amici. A színház tréning egy módszer az emberré váláshoz, bent nem csak ez történik, de amit leírt a műben Nietzsche ahhoz hasonlít. Ott lehet, sőt kell beszélni életről, halálról, gyermekkorról, szeretetről, gyűlöletről, közösségről, magányról. Durván, káromkodva, ordítva, suttogva, zokogva és röhögve. Minden kimondható és elmondható, az egyetlen hely a függők életében, ahol a megtisztulás elkezdhető, minden kényszer nélkül.

Az ajtó nyitva áll, bármikor lehet folytatni a halálösvényen való egyensúlyozást, mint a Zarathustrában a kötéltáncos kaland leírásában. Lehet ismét felmenni a két torony közé kifeszített kötélre. Lehet egyensúlyozni a drogokkal, alkohollal, gyógyszerrel és még számtalan függőséget okozó dologgal, mint a színpadon tette a szereplő. A „szurkolók” sem jobbak, mint ahogy azt Nietzsche leírta. Noszogatják, űzik, hajtják, mert vért szeretnek látni, ha nem is szó szerint. A drogozás kezdete egy mámor, sokak számára az élet értelme. A „hazaérkezés” pillanata. Mindent felülmúló überelhetetlen élmény. Talmi gyönyör. Az első, és szinte utolsó mindent felülmúló érzésért folytatja minden függő a szerhasználatot. Kényszeresen, egyre romló állapotban, mert a betegség progresszív.

A kötél az elején, még csak egy-két centire a földtől van kifeszítve. Mindenki azt érzi, nem lehet pár centire a földtől leesve megütnie magát. Leesek, leporolom magam és folytatom tovább, de most óvatosabban. Nem veszik észre, hogy a kötél minden esésénél magasabbra kerül, minden megcsúszás, rossz lépés újabb esést eredményez, de a fölállás már sokkal fájdalmasabb. Minden esés magasabbról történik, és hiába fogadja, meg, hogy óvatosabb lesz és már szinte tökéletesen tud kötélen táncolni, az esés biztosra vehető. Normális emberek abbahagyják néhány zúzódás után, de a függőség betegségében szenvedők nem. Nekik szenvedélyük a kötéltánc, ezt kell tenniük, ez a betegségük, azt hiszik, másképp nem lehet élni. Úgy képzelik a két torony között nincs más út. Nem ismernek egyebet.

A rehabilitáció, a színházi tréning, később az önsegítő közösségek, mind arra szolgálnak, hogy más utat mutassanak a két torony között. Ami nem annyira látványos, nem annyira rövid. Az az út hosszabb, fárasztóbb, nincs benne annyi adrenalin fröccs. Nem nézik szájtátva emberek a mutatványt, nem lehet kitűnni a tömegből. Együtt kell menni a többiekkel, nem lehet átugorni a lépcsőfokokat, csak a kijelölt úton lehet haladni, mert egyébként áthatolhatatlan falakba ütközünk. Ezen az úton kell megtalálni a szépséget, ez az új életút, ezt élik az emberek.

Isten áldja azokat az embereket, akik megmutatják ezt az új életutat. Nagy részük előtte szintén kötéltáncos volt. Ők tudtak élni a lehetőséggel és megúszva összeforrt csontokkal a zuhanást, elhatározták, hogy felkínálják a tudásukat a többi önjelölt kötéltáncosnak, akik már szintén leestek és tanácstalanul állnak a toronyban, mert nem tudják, hogy a kötél nélkül is át lehet jutni a másik toronyba. Ezt a tudást hála Istennek – aki, Zarathustra állításával ellentétben, nem halott – újra és újra átadják egymásnak e titkok tudói.

Persze kötéltáncosok mindig lesznek. Reméljük olyan is mindig lesz, aki elmondja, hogy van két torony között más út is, mint a kifeszített kötél.

Mire a végére értem, azt hiszem megértettem az alábbi mondatot:

„… Hirdetem néktek az emberfölötti embert. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni. Mit tettetek, hogy fölébe kerüljetek? …”

A színpadon azok a fiúk, lányok, asszonyok, férfiak, szóval ott a színpadon játszó függők újra emberré akarnak válni. Úgy legyen…

A cikk eredeti megjelenési helye:

Fűnyíró-Független Ifjúsági Lapok-Civiltáj rovat

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.