Főoldal » A dohányzás diskurzusa és kontrollja

A dohányzás diskurzusa és kontrollja

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

EREDETI KÖZLEMÉNYEK – DOHÁNYZÁSPOLITIKA A dohányzás diskurzusa és kontrollja Bíró Judit

A dohányfogyasztás olyan tudatosan választott emberi viselkedés, amelynek nem
szándékolt társadalmi következményei vannak – ugyanúgy, mint a legtöbb tudatmódosító
szer alkalmazásának. Napjainkban az európai és az észak-amerikai
kultúrkörbe tartozó országokban a közegészségügyi fi lozófi ákból, közpolitikai
szabályozási gyakorlatokból, valamint a köznapi értékítéletekbôl kialakuló dohányzásdiskurzus
szinte túlnô a dohány tényleges fogyasztásán. A dohányzásról
szóló beszéd egyértelmûen negatív kontextusú, és célja egyetlen: a dohányzó
Absztrakt
A dohányfogyasztás olyan tudatosan választott
emberi viselkedés, amelynek nem szándékolt társadalmi
következményei vannak. A dohányzáskontroll
globális és totális politika: a stigmatizáló
logikák és repressziós eljárások közös nevezôje
a dohányzó etikai-morális felelôsségre vonása,
fegyelmezésen alapuló gondoskodásban való részesítése.
Írásom elején a jelenlegi magyarországi
dohányzáspolitikai elveinek és gyakorlatainak
leírását és kritikáját adom, majd megkísérlem
feltárni mindazokat a történeti-kulturális gyökereket,
amelyekbôl a dohányzó emberi viselkedéssel
szembeni ellenséges attitûd táplálkozik.
A dohányzáskontroll retorikája beépült a köznapi
fi lozófi ába, megváltoztatva a dohányzás eddigi
szociális jelentését, amikor is a dohányos egy
olyan ember volt, aki rágyújtott, és cigarettázott.
Ma a dohányzás személyiségjegy: a dohányos egy
szenvedély rabja, amely szenvedélyével másokat
rombol, gyilkol.
Kulcsszavak: intézményesített viselkedéskontroll,
a dohányzó viselkedés társadalmi elfogadottságának
megszüntetése, etikai-morális
felelôsségre vonás és fegyelmezésen alapuló
gondoskodás, tudományos diskurzus, államikormányzati
represszív technikák, a veszélyesség
koncepciója, élvezet, szenvedély, erkölcs,
fegyelem
Abstract
What are the cultural, ethical, political and
public policy conceptions that underlie the
current global and total tobacco politics in
the whole world? The tobacco consumption
– and its manufacture and sale – had always
been central issue for centuries in Europe,
and nowadays there are nationwide smoking
prevention and cessation campaigns all around:
taxing tobacco, regulating cigarette advertising
and sales, and limiting where people can smoke.
The common goal is “the smoke-free society”
with making smoking more expensive and less
convenient, and transforming what was once a
mainstream habit to a shamefull addiction. In
my view the smoking is an intentionally chosen
human behavior which has not-intentional
social consequences, and the responsibility of
the governments is not only to safeguard public
health, but to safeguard a (smoking) individuum:
in the name of humanity, justice and ratio.
Keywords: global and totalitarian policy, less
convenient, public health, punitiv taxes, redefi ne
smoking, shamefull addiction, smoke-free
society, tobacco policy
ADDIKTOLÓGIA – 2008. VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM
6 EREDETI KÖZLEMÉNYEK
viselkedés társadalmi elfogadottságának megszüntetése. Míg négyszáz évvel
ezelôtt az istentelenség, egy ördögi szenvedély elôtti behódolás vádja fogalmazódott
meg a dohányzó emberrel szemben, addig napjainkban a modernizáció legfôbb
normájára, a társadalmi hasznosságra, valamint a mértékletesség keresztényi
elvének szekularizált változatára, az egészségtudatosságra való hivatkozás jelenik
ellenérvként az önmagát és másokat veszélyeztetô dohányfogyasztóval szemben.
A dohányzáskontroll globális és totális politika lett, melynek keretében stigmatizáló
logikák és repressziós eljárások sorát mûködtetik, s ezek közös nevezôje a dohányzó
etikai-morális felelôsségre vonása, fegyelmezésen alapuló gondoskodásban való
részesítése.
Az 1990-es évek közepén, a dohányzáspolitika magyarországi intézményesítésének
kezdetén a hazai felnôtt lakosság túlnyomó többsége nem tartotta
indokoltnak sem azt, hogy a munkavállalókat megkülönböztessék a szerint,
hogy dohányoznak-e vagy sem, sem pedig azt, hogy a dohányosokkal megemelt
egészségbiztosítási hozzájárulást fi zettessenek (Szonda-Ipsos, 1995) A vélemény
mögött meghúzódó motívum egyetlen markáns érvbe sûrûsödött: az emberekkel
egyenlôen kell bánni – még a dohányzókkal is. Tíz év elteltével, miközben a dohányzó
emberi viselkedésrôl az államhatalom legfelsôbb szerve több jogszabályt
is alkotott, a magyar társadalom íratlan szabályait tekintve a lakosság 30%-a még
mindig nem ért egyet az azonnali zero tolerancia bevezetésével1. Az ô gyanakvásuk
egyelôre még erôteljesebbnek bizonyult az emberek életébe való állandó beavatkozás
jogszerûvé tételével szemben, mint a dohányzó társaikkal szemben.
2004-ben a Magyar Alkotmánybíróság értelmezi a kábulat kifejezést, amennyiben
megállapítja: „A kábulathoz való jog nem létezik”, a korlátozásoktól mentes
„mámorhoz való” jog még közvetve sem vezethetô le az Alkotmányból; az AB
szerint „nem része a legmagasabb testi és lelki egészség biztosításához fûzôdô
jognak, mert a kábulat saját maga részére történô kiváltása nem tartozik hozzá az
egyén alkotmányos garanciákkal védett szabad személyiségfejlôdéséhez”.2
Az intézményesített viselkedéskontroll keménységét, szigorát csökkentheti az,
ha az adott közösség értékei sorában az egyéni jogok tiszteletben tartása alapvetô
érték. Ugyanakkor a fenyegetés és a kizárás hatalmi eszközei képesek tömegpszichózist
gerjeszteni. Ha a dohányos nem számíthat az állam védelmére, akkor
a társadalom is ellene fordulhat(hat). Ez esetben pedig az állam nemcsak azon
alkotmányos kötelezettségét szegi meg, amely elôírja számára az egyes ember
megvédését a többséggel, az erôsebbek uralmával szemben, hanem a társadalmi
béke biztosításáról szóló feladatkörét is (Sajó 2005).
Az, hogy a dohányzás kapcsán elhangzó ítéletek, vélemények és képzetek
elôterében (vagy éppen hátterében) legsûrûbben erkölcsi, etikai problémák körvo-
1 egeszseg.origo.hu/cikk/0728/095602/20070711
2 www.magyarorszag.hu/kapcsolat/parbeszed/kozelet/kozigazgatas/jog/tema.ht…
BÍRÓ JUDIT: DOHÁNYZÁSPOLITIKA A DOHÁNYZÁS DISKURZUSA ÉS KONTROLLJA (5–23.)
EREDETI KÖZLEMÉNYEK 7
nalazódnak, elvonja a fi gyelmet annak észrevételétôl és tudatosításától, miszerint
a dohányzást – mint minden függôséget – a szociális környezet is elôsegítheti,
sôt: okozhatja. A társadalom narkotizáló hatásával már régóta tisztában van a
szakirodalom azon része, amely nem az erkölcsi felelôsség megállapítását tekinti
elsôdleges feladatának, hanem annak megállapítását, miszerint minden engedelmes
állampolgár, bármily egészséges lelkületû és jó erkölcsû ember légyen is, él
valamilyen kémiai komfortérzetet biztosító szerrel.
Írásom elején a jelenlegi magyarországi dohányzáspolitikai elveinek és gyakorlatainak
leírását és kritikáját adom, majd megkísérlem feltárni mindazokat
a történeti-kulturális gyökereket, amelyekbôl a dohányzó emberi viselkedéssel
szembeni ellenséges attitûd táplálkozik.
A jelenlegi dohányzáspolitika leírása és kritikája
A magyarországi dohányfogyasztást elsôképpen 1995–96-ban, a Világbank által
fi nanszírozott Population Based Anti-Smoking Campaign keretében mérték
föl. Ekkor a felnôtt népesség 36–39%-át találták dohányfogyasztónak: a férfi ak
39–40%-át, a nôk 22–24%-át. Ekkor számszerûsítették azt is, hogy a 40–50
éves férfi ak több mint fele dohányzik.3 Tíz évvel késôbb, 2006-ban a férfi ak
43, a nôk 30%-át mondták dohányosnak. Ugyanakkor az epidemiológusok csak
az egészségügyi intézményekkel kapcsolatba kerülô dohányzókat „látják”: a
magyarországi dohányzó populáció tehát jóval meg is haladhatja az általában
emlegetett három és fél milliós számot. A járványtani statisztika, módszertani
adottságainak megfelelôen, csupán a teljes lakosságra kalkulált kockázatokról
alakít ki – számokban kifejezett – képzetet, aminek alapján összeállnak a népesség
egészét célzó egészségügyi prevencióhoz, a betegségmegelôzés koncepciójának és
technikájának kialakításához felhasználható adatsorok. Amelyek viszont az egyes
emberre, a konkrét egyénre nem megbízhatóak.4
A világ konkrét dolgai és a számok közötti összefüggések meglátására hosszú
évszázadok óta mutat érzékenységet az európai ember: az aritmetika a valóság
értelmezésének és leírásának a cáfolhatatlansággal egyenértékû, „matematikai
bizonyítottság” erejû kinyilatkoztatására szolgál a számára. A számszerûen kife-
3 A dohányzás Magyarországon 1995–1996. Fact Intézet, Pécs.
4 Azt se feledjük, hogy az orvosi-szociológiai vizsgálatok jobbára bevallásos alapon folynak. Ha
például megkérdeznek egy kismamát, hogy dohányzott-e, a válasz jobbára negatív – még ha ez
nem is felel meg a valóságnak –, lévén a viselkedése kulturálisan elítélt, és ezzel tisztában is van
a kérdezett. Ezt a módszertani problémát bizonyította be R. B. Ness és kutatócsoportja, akik az
önbevallás alapján kapott adatokat biokémiai módszerekkel – jelesül vizeletvizsgálattal – kapott
adatokkal vetették össze, és azt tapasztalták, hogy míg a terhes nôk csak 21,8 százaléka vallotta
be, hogy dohányzik, addig a vizelet kotinin tartalma 34,6 százalékuknál utalt dohányzásra (Ness
1990).
ADDIKTOLÓGIA – 2008. VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM
8 EREDETI KÖZLEMÉNYEK
jezett tény az „igazi tény”: maga a valóság, maga az élet, amely így kifejezve, azaz
számszerûsítve könnyedén megérthetônek és még könnyebben szabályozhatónak
tûnik. De legalább ennyire nagy jelentôségû az, hogy a méréssel minôségi helyi
érték is kifejezhetô. Csak egy átlagértékre van szükség, amihez képest kimutatható
valamirôl vagy valakirôl, hogy „megegyezô” vagy „eltérô”, megfelel-e az
átlagnak vagy meghaladja-e a normát: a statisztikai adatsorokkal az abnormális,
a különbözô kijelölése, beazonosítása végezhetô el, amivel viszont a standard, a
normális visszaállítását szolgáló, nivelláló logikához szerzünk jogalapot. A végleges
kategorizálással és a rendszeralkotással a világ totális kontroll alá vonásának vágya
teljesíthetô, egyszersmind minimálisra csökkenthetô a véletlentôl való félelem, a
kalkulálhatatlanság miatti kétségbeesés.
Az új évezred dohányzáskutatásai szociológiailag egyre pontosabban behatárolhatóvá
teszik a dohányfogyasztással veszélyeztetett csoportokat. Elôször is a
dohányzás generációs jelenség: a kutatási eredmények szerint ugyanis egyre csökken
az elôször rágyújtók életkora. A felismeréssel a dohányzáskérdés elsôdlegesen a
fi atalokhoz és a serdülô gyerekekhez kötôdô problémaként fogalmazódik meg.5
Ugyanakkor a dohányzás egy másik dimenzióban is elhelyezôdik: a WHO 2002-
ben Varsóba hívja az európai egészségügyi minisztereket, hogy konferencián
körvonalazhassák a régiók szerinti dohányzás jelenségét. Nyugat-Európára nézvést
ugyanis a vizsgálódások azt mutatják, hogy míg ott eredményes volt a dohánytermékek
árnövelése, reklámtilalma, a dohányzásmentesség elrendelése és a leszokás
támogatása, lévén a 15 évesnél fi atalabb dohányzók aránya 25%-kal visszaesett,
addig Európa keleti társadalmaiban ijesztô tendenciák észlelhetôk: a dohányzásra
rászokó fi atalok és a dohányos nôk aránya dinamikusan növekedett. A dohányzó
fi atalok látványa tehát a Nyugathoz képest elmaradott, fejletlenebb világok sajátja.
A közvélemény-kutatások, a szociológiai felmérések, a százezres mintán alapuló
survey-k mellett a klinikai tudomány is alakítja dohányzásról szóló tudást:
a dohányzásról szóló tudományos beszéd a pszichoanalízistôl a genetikai magyarázatokig
terjed. Az ötvenes évek végén még olyan tudományos következtetésre
jutottak, miszerint a hosszú ideig szoptatott, azaz intenzív orális örömben tobzódó
csecsemôk felnôtt korukban dohányoznak, vagy isznak (McArthur és mtsai. 1962).
A késôbbiekben az éppen akkoriban divatos szociális tanulás elmélete alapján magyarázzák
a dohányzást (Mausner–Platt 1971). Bandura érzelmi ráhangolódásról
beszél annak kapcsán, amikor egy fi lmhôs, egy reklámfi gura vagy éppen egy
sztárolt diák dohányzása lesz a követendô minta a dohányzó viselkedés választásánál
5 A fi atalkori dohányzás jelensége kapcsán az egyik legalapvetôbb kérdéssé a „miért?” válik, mivel
a kutatók szerint a rászokás motívumainak feltárásával kialakítható a megelôzés technikája.
A válaszok – kíváncsiság, csoport-nyomás stb. – annak az összefüggésnek a megfogalmazásához
vezettek, hogy míg a fi úk leginkább vagánykodásból cigarettáznak, addig a lányok a többiek
rábeszélésére gyújtanak rá. Kemény, öntudatos fi úk és manipulálható lányok: a rászokás társadalmi
nemi szerepek szerinti magyarázata tudományos legitimációját kínálja a hétköznapi
sztereotípiáknak.
BÍRÓ JUDIT: DOHÁNYZÁSPOLITIKA A DOHÁNYZÁS DISKURZUSA ÉS KONTROLLJA (5–23.)
EREDETI KÖZLEMÉNYEK 9
fi atal korban (Bandura 1977). A nyolcvanas évek kutatói szerint minden esetben a
kortárscsoport hat a fi atalkorúak rászokásánál (Spear–Akers 1988). A késôbbiekben
akad, aki arra az eredményre jut, hogy szignifi kánsan magasabb az intézetben élô
dohányzó kiskorúak aránya, mint a családban élô kortársaiké (Demb 1991), és akad,
aki azt állapítja meg, miszerint a jó iskolai teljesítmény fordított arányosságban áll
a fi atalkori rászokással: az amúgy is normatartó, a felnôttvilág szabályait elfogadó
gyerekek közül kevesebben dohányoznak (Foshee–Baumann 1992). Összefüggést
mutatnak ki a fi atalkori rászokás és a család jövedelmi helyzete között; de a
szülôk iskolai végzettségét szintén meghatározónak láttatják, mondván a magasabb
iskolázottság csökkenti a rászokás valószínûségét (Stanton, Oei és Silva 1994).
A kilencvenes évek végén arra a klinikai eredményre jutnak, miszerint a dohányosok
körében kevesebb az örökletes nikotinlebontási zavar: azaz a nemdohányzók
azért sem gyújtanak rá, mert szervezetüknek kisebb a nikotinlebontó képessége,
tehát biológiai adottságuk nem teszi ôket alkalmassá a szenvedélynek való hódolásra
(Pianezza et al. 1998). A dohányzásról szóló tudományos beszédben, már most
látható, a jövô a neurobiológusoké. A molekuláris genetikai vizsgálódások szerint
a szervezetbe jutó és a dopamint meglódító nikotinnak köszönhetôen genetikai
változások lépnek föl, és a módosult gének azok, amelyek a hozzászokást rögzítik.6
Az USA-ban napjainkban azt az idôs népességet vizsgálják, amelynek tagjai életükben
végig dohányoztak, s mégis megélték az öregkort, sôt, nem is betegedtek
meg: miért nem kaptak akkor tüdôrákot, érszûkületet, szívinfarktust? A kutatók
a vizsgált populáció génmintázata alapján remélik megkapni a választ.
A dohányfogyasztás nagy társadalmi súlyú és globális problémaként való
értelmezése Magyarországon is beépült a tudományos diskurzusba. A hazai
egészségtudományi elemzések szerint a magyar lakosság testi egészségromlásának
legfontosabb pszichológiai háttértényezôje a „depressziós tünetegyüttes”7. Az alkoholfogyasztás,
a mozgásszegény életmód mellett a dohányzást is „tradicionális
kockázati tényezôként” írja le Kopp Mária (Kopp 1997). Egy 2000 elején felvett,
ezer fôs reprezentatív vizsgálat, amely a magyar társadalom problémaérzékenységét
6 A kaliforniai Irvine Egyetemen kutató Potkin pszichiáter professzor szerint mind a dohányzás
hajlama, mind az agresszív és az idegeskedô személyiségvonás mögött ugyanaz a gén áll.
A professzor kísérletet végzett abból a hipotézisbôl kiindulva, miszerint az ingerlékeny, bosszús
emberek körében sok a dohányos. A kísérlet során feszültséghelyzetet idéztek elô, majd a két
csoportba osztott kísérleti alanyoknak nikotintapasszal adagolták a nikotint, miközben megfi –
gyelték a reakcióváltozásokat. A csoportok mindegyikében voltak dohányzók és nemdohányzók,
de az egyik csoport az irritáltságra hajlamos, a másik a nyugodt alkatú emberekbôl állt. Az
eredmények szerint az elôbbieknek sokkal több nikotinra volt szükségük, mint az alapjában
kiegyensúlyozottaknak ahhoz, hogy megnyugodjanak. A professzor következtetése: az agresszív
személyiségjegyekkel élôknek még akkor is nagyobb esélyük van a nikotinfüggôségre, ha egész
életükben egyetlen szál cigarettát sem szívtak el (Potkin et al. 2004).
7 A tünetek: pesszimizmus, az elégedettség és örömképesség hiánya, önvádolás, szociális viszszahúzódás,
döntésképtelenség, munkaképtelenség, alvászavar, fáradékonyság, valamint a testi
tünetek miatti túlzott aggódás.
ADDIKTOLÓGIA – 2008. VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM
10 EREDETI KÖZLEMÉNYEK
kutatta, azt mutatta ki, hogy Magyarországon az emberek a társadalomra legveszélyesebbnek
tartott jelenségek közül az elsô helyre a dohányzást teszik: a nyolcvan
év fölötti népesség kivételével – ahol a szegénység az elsôdleges probléma –,
valamennyi réteg ezt választotta. (Másodikként a szegénységet és a társadalmi
egyenlôtlenséget, a harmadik helyen pedig a környezetszennyezést és -pusztítást
jelölték meg) (Székely 2002).
Magyarországon a rádiós és televíziós mûsorszórás elveirôl és szabályairól
rendelkezô 1997. évi I. törvény defi niálja a reklámkorlátokba és -tilalmakba
ütközô termékeket. A 13. § (1) bekezdése szerint „nem szabad közzétenni dohányárut,
fegyvert, lôszert, robbanóanyagot, kizárólag orvosi rendelvényre igénybe
vehetô gyógyszert, továbbá gyógyászati eljárást népszerûsítô, ismertetô reklámot”.
A reklámozni tiltott termékek listáján a dohány az összes termék „zászlóshajója”,
megelôzi az azonnali halált és súlyos sérülést okozó eszközöket és anyagokat. Az
ön- és közveszélyesség, amely e termékreklámok tiltását legitimálja, a dohánytermékek
esetében van elsô helyen megállapítva.
A dohányzás XXI. századi értelmezéséhez a dohányfogyasztás topográfi ai
átrendezése is alapot kínál. A polgári nyilvánosság egy újabb térrel gazdagodik:
ez a „dohányzásra kijelölt tér”. Ez a tér egy-egy épület átmeneti tere mind építészeti,
mind szociális értelemben: a dohányzás tevékenysége így valamiféle köztességhez
kötôdô tevékenység jellegét ölti magára, a munkavégzéstôl elkülönülten, az „ottléttôl”,
a „valahol való tartózkodástól” eltérôen. A dohányzás terének korlátozása a
jelenlegi dohányzáskontroll központi kérdése napjainkban: az ár-, és adóemelésnél,
a közegészségügyi veszélyesség motívumainál is több szó esik errôl. A nyilvánosság
újrastrukturálása zajlik, aminek értelmében határvonalak rajzolódnak ki eddig
nem szabdalt terekbe.
A dohánygyárakról szóló beszédben pedig egyenesen az összeesküvés-elmélet
formai és tartalmi elemei fi gyelhetôek meg. Hogyan történhet a dohányzáskontroll
globális méretûvé válásakor, hogy a multinacionális dohánycégek egyre
növekvô bevételekre tesznek szert?!8 A válasz egyszerû: a dohánygyárak, mióta a
világ másik fele is kinyílt, elindultak az eddig még nem becserkészett régiók felé.
A keleti régiók, illetôleg a fejlôdô országok közegészségügyi számításai azt mutatják,
hogy míg a fejlett országokban, a nyugati kultúrában a dohányzás okozta
haláleseteknek csupán a fele következik be 70 éves kor elôtt, addig a közép- és
kelet-európai országokban ez az arány 75–80%. Nyugaton még a dohányzás is
egészségesebb lenne?! Nyilvánvalóan a következtetés szólhatna arról is, hogy kellene
valamit kezdeni a szegénység és a dohányzás összefüggésével is – de errôl kevés
szöveg szól. Inkább az antikapitalizmus érvrendszerét alkalmazzák: a dohánygyárak
8 „Sokkolják a dohányosokat.” (Népszabadság, 2004. október 10.) A cikk szerint a Philip Morris
25,3 milliárd dollárról 30,4 milliárdra növelte forgalmát. És növekvô tendenciát mutatnak a
BAT és a brit Imperial Tobacco bevételei is.
BÍRÓ JUDIT: DOHÁNYZÁSPOLITIKA A DOHÁNYZÁS DISKURZUSA ÉS KONTROLLJA (5–23.)
EREDETI KÖZLEMÉNYEK 11
imperialista terjeszkedést folytatnak, és gyarmatosító szándékokkal közelednek a
szegény népek, az elmaradott térségek felé. 9
Egy amerikai tanulmány szerint a dohányzásról való leszokásra azok a reklámok
buzdítanak a leghatásosabban, amelyeken a dohánygyárak gátlástalan haszonhajhászókként,
népnyúzó kapitalistaként szerepelnek. Az egészségtudatosság tehát
még mindig kevesebbet nyom a latba, mint a harácsoló tôkével szembeni tradicionális
ellenszenv. A multikkal kapcsolatos ellenszenvbôl nem hiányozhatnak a nemzeti
érvek sem. Ilyenkor a dohányzás káros mivolta háttérbe szorul a fájó nemzeti
sérelmekhez képest: mára már eltûnt a híres „természetes magyar dohány” –
csakúgy, mint a „nehéz török”, az „illatos holland” vagy a „pácolt egyiptomi” –,
és helyét átvette a csuda tudja, honnan származó, de semmi esetre sem olyan
tiszta, természetes és nagy múltú dohány.10
A WHO szerint a dohányzás okozta betegségek nagy hányadban azokban az
országokban fordulnak elô, ahol a közegészségügy, az egészséggondozás kevésbé
fejlett és az egészség kevésbé érték, és ahol azért is nehéz a leszokás, mert a dohányfogyasztás
kulturális és társadalmi elfogadottsága magas. Ezek az országok
és társadalmak a volt szocialista országok, illetôleg a harmadik világ országai.
A dohányzásfogyasztás és a szegénység, gazdasági és társadalmi alulfejlettség, elmaradottság
együtt járása tehát a világszervezet magyarázatai révén is rögzül. A 2003-ban kiadott
World Cancer Report azt teszi, amit a legtöbb orvosi-közegészségügyi szöveg:
számsorokkal és tendenciákkal fegyelmez: a rákbetegséget és a dohányfogyasztást
egymás megfelelôjeként használja, vagy egymással váltogatja a szövegben. Persze
nem teheti meg, hogy az egészségtelen táplálkozást és a mozgáshiányt kihagyja
az elôidézô okok közül, de ezekre jóval kevesebb hangsúly kerül. „A dohányzás
az emberiség legkárosabb szokása, amelynek az elmúlt században 100 millió
9 A Financial Times szerint „az amerikai és a nyugat-európai dohányipari óriások aratnak a megnyíló
új közép- és kelet-európai piacokon, miközben az Egészségügyi Világszervezet becslése
szerint ezekben az országokban a halálesetek 17 százalékát a dohányzás okozza”. (Financial
Times, 2003.11.13.) Jól tudjuk: az újság üzleti napilap, Londonban jelenik meg, és az a szerepe,
hogy gazdasági vállalkozásokról, folyamatokról és üzletmenetekrôl tudósítson, továbbá elemzéseket
adjon a sikeresség-sikertelenség, a profi tképesség szempontjai fi gyelembevételével.
A dohánygyárak esetében nem ezt teszi. Két dolgot tesz. A dohánygyárakat nem keresett árucikket
elôállító ipari üzemeknek, hanem betegséget és halált gyártó egységeknek mutatja. És
ami még ennél is megdöbbentôbb: a Financial Times, a kapitalista gazdasági rend tekintélyes
médiuma kész antikapitalista színezetben tálalni a mondandóját: jönnek a „dohányipari óriások”,
akik betegséget és halált hoznak a „megnyíló”, azaz vadkapitalista üzleti fogásokat nem ismerô,
azokkal szemben védtelen keleti középkorú férfi akra.
10 www.magyarforum.hu (Érdekes módon a nemzeti, antiglobális érvvel a hazai dohánygyárak is
élnek – arra hivatkozva, miszerint termékeik elôállításához jelentôs részében magyar dohányt
használnak föl. Arra is sokszor hivatkoznak, hogy akár a jövedéki adó emelésével, akár a hazai
termelés csökkentésével a „kistermelôk” válnak kiszolgáltatottá vagy munkanélkülivé. A nemzeti
szempontrendszer azonban nem feledtetheti: a hazai dohánygyárak – a sátoraljaújhelyi és
a hódmezôvásárhelyi kivételével – nem „hazai tulajdonúak”, hanem külföldi tôkéscsoportok
kezében vannak.)
ADDIKTOLÓGIA – 2008. VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM
12 EREDETI KÖZLEMÉNYEK
áldozata volt, ennyien haltak meg a cigarettával összefüggésbe hozható betegségekben
– rákban, krónikus légzôszervi betegségekben, agyvérzésben, keringési
betegségben”.11 A WHO szerint a leszokás, az elvonási tünetek enyhítése csak
hosszas gyógyító kezelés után oldható meg – az egészségügyi világszervezet tehát
elengedhetetlennek mutatja az egészségügyi intézményeket és a gyógyszeripart.
Gyógykezelésen és kémiai szereken alapulnak tehát a WHO globális és radikális
dohányzásellenes tervezetei.
A 2004-ben Magyarországon meghirdetett „Ciki a cigi” kampány már a meghirdetése
pillanatában vesztessé válik; a megcélzott réteg azonnal „válaszol” is: „Ciki
a ciki”. A kommunikációs hibát – véleményem szerint – az üzenetek agresszív képi
elemei tovább súlyosbították. A disznóól mellett integetô, mosolygó tizenéves lány
és a mocskos vécéfülke mellett álldogáló, kezében lekonyuló virágot szorongató
jóarcú fi ú látványa egészen durva képet fest a dohányzó fi atalokról. A szöveg pedig
tovább fokozza a kommunikációs zavart: „A dohányzás rendkívül rossz szagot
okoz. Ezért gondosan válassz randihelyet! (A tüdôd meg úgysem látszik.)”.12
Bizonyára hosszas szakértôi munka elôzte meg a képek és a szöveg megszületését,
és a kommunikációs szakemberek fókusz-csoporton is mérték a várható hatást,
én azonban úgy látom: a Dohányos Lány és a Dohányos Fiú képe társadalmi és
generációs elôítéleteken alapulva próbál normalizálni. Az alakok egyedül vannak
– ez a szociális kirekesztés, magára maradás képzetével fenyeget: aki dohányzik,
társtalanná válhat, legfeljebb egy disznó lehet mellette. A fi ú ábrázolása – amint
óráját nézi, és a gerbera már hervadozik a kezében – azt sejteti, hogy ô már magára
maradt: nem jön el a randevúra a vágyott lány. A fi atalok ábrázolása magánéleti
szituációban, családon, iskolán kívül történik, jelesül „randizás” közben: azon
szituációk egyikében, amely ezt a korosztályt a felnôttségre szocializálni hivatott.
A két tér, a disznóól és a vécé arra az elôítéletre alapoz, miszerint a dohányfogyasztással
együtt a fi atalok egyéb szociális képességei is torzak, sérültek és sérülnek.
Az pedig, hogy az egészségi vonatkozású megjegyzés, miszerint „A tüdôd meg
úgysem látszik” zárójelben szerepel, azt eredményezi, hogy a betegség és halál
másodlagossá, zárójeles megjegyzéssé válik a társadalomból való kirekesztéshez képest.
Véleményem szerint ezek a képek fordulópontot jelentenek a dohányzáskontrollban.
11 www.iarc.fr
12 dr. Vokó Zoltán, az ESZCSM fôosztályvezetôje, egyetemi adjunktus szerint az ilyen képi
ábrázolásokra azért volt szükség, mert „a fi atalok a dohányzásnak csak kevés negatív hatását
érzékelik, hiszen az egészségüket korukból fakadóan nem érzik veszélyben. A kampány kulcsüzeneteként
ezért olyan hátrányokat kellett megfogalmazni, amit ez a korosztály is tapasztal,
számára is fontos. Az elôzetes felmérési eredmények szerint a fi atalok könnyebben elérhetôek
olyan üzenettel, amely a külsejüket, megjelenésüket érinti. A népszerûsítésben éppen ezért a
dohányzás okozta szagokat más közismert és kellemetlen szagokhoz hasonlítják (disznó, vécé),
amelyek nem férnek bele a „trendi” megjelenés fogalomkörébe. A direkt kommunikáció helyett
tehát olyan élethelyzetekben próbálják elérni a fi atalokat, amikor oldottabbak, jól érzik magukat,
és ezáltal nyitottabbak.” www.origo.hu
BÍRÓ JUDIT: DOHÁNYZÁSPOLITIKA A DOHÁNYZÁS DISKURZUSA ÉS KONTROLLJA (5–23.)
EREDETI KÖZLEMÉNYEK 13
Nem a dohányzás elleni közegészségi érvek vagy gazdasági megfontolások állnak
a szövegek középpontjában, hanem a megbélyegzés: a kampány nem meggyôzni
és nem leszoktatni akar; hanem stigmatizálni. Ha dohányzom magányosként,
ápolatlanként és tüdôbetegként érzékel a társadalom.
A dohányzáskontroll dohányzásellenes reklámhadjáratát annak felismerése
vezette, miszerint a dohánymarketing által elkészíttetett reklámképeken elhelyezett
fi gyelmeztetô feliratok végeredményben éppen az ellenkezô hatást érik el. „Mivel
ezek a konfl iktusmegoldási módok, mint a dohányzás, alkoholfogyasztás, drog,
kóros táplálkozási szokások igen erôs motivációs vonzást fejtenek ki, ha valaki
hozzászokott, a megelôzés csak ennek a pszichológiai, motivációs háttérnek a
feltárásával, más motivációs források felszabadításával, kialakításával lehet eredményes,
e nélkül a legdrágább megelôzési kampányoktól sem várható eredmény.
A vonzó plakátok, amelyekre felírják, hogy a dohányzás ártalmas az egészségre,
kifejezetten károsak lehetnek, mert tanuláselméleti alapon a két üzenet közül a
vonzóbb hat, a tiltó üzenet hatását teljesen kioltja, sôt kifejezetten immunitást
alakít ki az egészségnevelô üzenetek ellen.
A dohányzáskontroll egyik újabb eszközei, a cigarettásdobozokon feltüntetett
fegyelmezô üzenetek éppen a fenti megfontolás alapján születtek. A szakember szerint
azonban annak tapasztalata, hogy a dobozokon lévô feliratok ellenére megveszik a
cigarettát, „arra enged következtetni, hogy az ismeret önmagában nem elegendô
a viselkedés befolyásolása szempontjából; bizonyos magatartásformák esetében
a háttérben meghúzódó motivációk lényegesen erôteljesebbek és elemibbek annál,
semhogy pusztán az ismeretek átadása, kiigazítása révén, ellenükben érdemi
változást tudnának elérni. A klasszikus egészségnevelési elképzelés a nagyobb
hatékonyság érdekében gyakran fordul az érzelemkeltô, elrettentô információk
átadásának, bemutatásának eszközéhez.” (Felvinczi 2006).
A 2004-es dohányzásellenes kampány nemcsak üzenetekre, hanem képekre
is alapozódik: a rákos gége, az elsorvadt tüdô, a füsttôl mérgezôdô magzat fotója
díszíti a cigarettásdobozokat. A bevallott cél: a vizuális sokkolás. „Az embereket
sokkolni kell, hogy feladják a dohányzással kapcsolatos belenyugvásukat. Egyáltalán
nem sajnálkozom a képek miatt, melyeket használunk. A dohányzás igazi arca a
betegség, a halál és a szörnyûség; nem pedig a báj és a kifi nomultság, amelyet az
iparágban nyomulók próbálnak sulykolni”.13 A képek hatását egyébként lemérték:
az eredmények szerint Kanadában csökkentette a dohányzást, míg Svédországban
túlzónak ítélték a látványt.
Jelenlegi törvényi rendelkezéseink értelmében a dohánymarketing csak a 18
éven felülieket szólíthatja meg. Ezen kívül termékeikrôl sem a sporteseményeken,
sem a dohányzásellenes kampányokon, sem a közegészségügyi célú rendezvények
résztvevôihez nem juttathatnak el üzeneteket. Tilos az árumintareklám, a cigaret-
13 David Bryne, a korábbi biztos nyilatkozata. (Népszabadság, 2004. október 10.)
ADDIKTOLÓGIA – 2008. VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM
14 EREDETI KÖZLEMÉNYEK
tamárkák feliratát vagy emblémáját magukon hordozó ajándéktárgyak terjesztése.
A nyilvánosság terébôl kiszorított dohánymarketing nem tehet hát mást, mint
közvetlen összeköttetést épít ki a dohányossal: névre szóló, lakáscímre küldött postai
küldeményeivel a személyes kapcsolat képzetét kelti. A magánviszony, az összetartozás,
sôt: összetartás, a „fontos vagy nekem” üzenete érzôdik ezeken a költséges
szóróanyagokon, melyek gazdag, sikeres és dinamikus világot sugallnak.14
Az EU jelenlegi egészségügyi és fogyasztóvédelmi biztosa, Markos Kyprianou
már 2004 áprilisában kijelentette, hogy megválasztása esetén az Unió teljes területére
kiterjedô dohányzási tilalom elrendelésén fog dolgozni.15 Késôbb, már
megválasztott biztosként Kyprianou új kontextusba helyezi a dohányzó emberi
viselkedést: legyen a dohányzás mindenekelôtt „nevetséges”16. Ha fi gyelembe
vesszük, hogy 2004 októberében a biztos nemes egyszerûséggel úgy nyilatkozik,
miszerint „nincs nagyobb gonosz, mint a dohányzás”, akkor még arra is gyanakodhatnánk,
egyszerûen átveszi a gonosz banalitásáról szóló, mára már teljesen
kiforgatott gondolatkört Hannah Arendttôl.17 A dohányzásellenes reklámhadjárat
14 2003-ban a Philip Morris Magyarország – többek között – a Multifi lter cigarettát vásárlók
számára küldött szóróanyagokat postai úton. A „Multiérzés: Fejezd ki magad 100 000 módon”
címet viselô reklámtömb tegezve, a fi atalokat megszólítva és a fi atalok világát megjelenítve, a
keresztnevén megszólítva szólt a címzetthez. Az ajándékok és képek egy urbánus világot idéztek:
„a vérbeli városlakó”, a „változatosság”, a „szexi külsô”, a „szépség”, „a ritmus”, „a zene”,
„a lüktetés”, az „információs társadalom”, a „kreativitás”, a „kaland” a legfontosabb fogalmak;
a látványt pedig a nevetés, a vidámság és a csoportba tartozás képe adja. Mosolygó, beszélgetô,
nevetgélô fi atal nôk és férfi ak. Sikeresek, fi atalok és jól élnek. Egy 2005-ös küldeményben „Légy
gyors, cselekedj, vágyj többre!”, „Lépj tovább, hogy nyomaid messzebbre érjenek, mint az út!”
jelmondatok, illetôleg szabadon vágtató lovak és cowboyok, a háttérben pedig a Monument
Walley képe. Csupán „A dohányzás súlyosan károsítja az ön és környezete egészségét!” felirat
utal közvetlenül a dohánytermékre. A propagandaanyagban felkínált nyeremények notebookok,
pendrive-ok és digitális fényképezôgépek. Mellettük megbújva egy Marlboro Tech nevû
öngyújtó meg egy Marlboro hátizsák. „Elképzelted már, hogy egyre gyorsabban haladsz, mindig
tovább és tovább, túl minden lehetséges határon?” „Fokozd a tempót, légy gyors, cselekedj, vágyj
többre! Túl minden képzeleten vedd észre azt is, ami láthatatlan!” Az ajándékok „felkínálásával”
valójában jutalmazásként jelenik meg a dohányzás, illetôleg a cigaretta megvásárlása. A szépség,
a dinamizmus, a fi atalság jutalmaként.
15 „Az európai polgárok megérdemlik, hogy nyilvános helyeken és munkahelyükön védve legyenek
a dohányzás káros következményeitôl” (MTI). Parlamenti bizottsági meghallgatásakor a ciprusi
politikus ugyanakkor azt is megígérte, hogy a fi atalok alkoholfogyasztásának és a gyerekek
elhízásának is jelentôs fi gyelmet fog szentelni, ha megválasztják.
16 És ezzel egy idôben felkérte „kollégáit”, Tasszosz Papadopulosz ciprusi elnököt, valamint
Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnököt, mutassanak példát azzal, hogy felhagynak
a dohányzással.
17 „A legtöbb idôsebb dohányos tisztában van azzal, hogy nevetséges dolog egy olyan szokásra
költeni, amely megrövidíti az életünket. De fôleg a fi atalok könyen az áldozatául eshetnek
annak a pörgésnek, amit a dohányipar indít be; nyomást érezhetnek, hogy szokjanak rá a dohányzásra,
különben a társaik nem tartják ôket „cool”-nak. Ezeknek a hirdetéseknek az a célja,
hogy rá lehessen borítani az asztalt a dohányiparra annak érzékeltetésével, hogy a dohányzás
nem menô, nem csodálatos – sôt nem is normális dolog. A humor eszközeivel élô kampány
arra szándékozik felhívni a fi gyelmet, valójában milyen nevetséges is a dohányzás, ugyanakkor
BÍRÓ JUDIT: DOHÁNYZÁSPOLITIKA A DOHÁNYZÁS DISKURZUSA ÉS KONTROLLJA (5–23.)
EREDETI KÖZLEMÉNYEK 15
során alkalmazott képek közül néhány már jól ismert, megszokott: a társai nyomásának
engedô tinédzser, a leszokni próbáló felnôtt és a levegô után kapkodó
passzív dohányos sztereotipikus fi gurái a dohányzáskontrollnak, de ez esetben
cigaretta helyett papírtrombitát vagy sípot tartanak a szájukban, kezükben.18
A dohánytermék látványa tehát nincs eltûntetve, nincs kisatírozva, hanem új
látvány konstruálódik a dohányos emberrôl.
A dohányzáskontroll retorikája mára már beépült a közvélekedésbe, és ez
megváltoztatta a dohányzás eddigi szociális jelentését. A tiltás mindent legyôzô
normatívájának életbe lépése elôtt a dohányos egy olyan ember volt, aki rágyújtott,
cigarettázott. A zero toleranciával a dohányzás személyiségjeggyé válik: a dohányos
egy szenvedély rabja lesz, amely szenvedélyével másokat rombol, gyilkol. A dohányos a
XXI. században a szükséglet-kielégítés rabjává válik: egy, a nyomorúságával és a
halálával nem törôdô, barbár lénnyé torzul. (Sullum, 1998)
A dohányzásdiskurzus történeti és kulturális mintázatai
A dohányzás veszélyességének koncepcióját, és a kontrollálására szolgáló eszközöket
már akkor kitalálták és alkalmazták, amikor még nem volt közegészségügy, nem
voltak epidemiológiai számítások, nem fogalmazódott meg a környezetérzékenység,
és a betegség-egészség koordinátarendszere sem volt ilyen kimunkált.
A dohányzás veszélyességét elôször Anglia királya, I. Jakab (1603–1625) defi niálta,
aki szinte trónra lépésének pillanatában kampányt indított a dohányfogyasztás
ellen. Érvelését arra a megállapításra alapozza, miszerint egészséges ember gyógyszert
bizony nem szedhet. A dohányra ugyanis akkoriban még gyógynövényként
tekintenek: de – így Jakab – lehetetlen, hogy annyi beteg ember legyen, ahányan
dohányoznak. A király okos. Rájött: ahhoz, hogy kiiktassa a dohányzást az elfogadható
emberi viselkedések körébôl, ki kell húznia a dohány mögül a pozitív
kontextust. Jakab a hatalmi szó mellé felzárkóztatja a tudáskészletet: felkéri az
oxfordi egyetem tanárait, hogy tudományos érvekkel igazolják mondandóját.
A dohányzáskontroll szakpolitikai stratégiájának XVII. századi körvonalazódásában a
tudósok végül köztes pozíciót foglalnak el, mondván, a növény valóban gyógyhatású,
azonban parttalan fogyasztása káros. A szerrel való visszaélés koncepciója sejlik
föl a tudományos állásfoglalásban. Jakab másik érvében a dohány veszélyessége már
azt a komoly üzetenet is közvetíti, hogy az emberek segítséget kaphatnak a dohányzás nélküli
életvezetésükhöz.” (www.help-eu.com)
18 Természetesen kiterjedt elôzetes vizsgálatok elôzték meg a reklámfi lmek közvetítését, amelyek
szerint „a célcsoportok világosan megértették, hogy ennek a behelyettesítésnek a dohányzás
nevetségessé tétele a célja” (www.ma.hu). Azt, hogy a látványt valóban ilyen egyszerûen lehet-e
dekódolni, kérdésessé teszi, hogy az EU dohányzás-ellenes honlapja szerint a kampányfi lmekben
nem síp látható, hanem valójában „ördögnyelv” helyettesíti a cigarettát (www.help-eu.com).
Hiszen Kyprianou megmondta: a legnagyobb gonosz a dohányzás…!
ADDIKTOLÓGIA – 2008. VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM
16 EREDETI KÖZLEMÉNYEK
konkrét defi nícióhoz jut: a dohány a szifi lisz társa lesz. Nemcsak a dohány, hanem
az Európa felét elpusztító vérbaj is a vad és barbár indiánok „ajándéka” – állítja a
király –, akiknek gyógynövényét tilos lenne az európai embernek alkalmaznia,
lévén mocskos és szennyezett. A késôbbiekben Jakab újabb történettel áll elô,
mondván: a halászfeleségek dohányos férjeik „elsatnyulására” panaszkodnak. Az
impotencia és a dohányfogyasztás közötti összefüggés deklarálódik tehát. 1604-ben
megszületik Jakab verdiktje a dohány fogyasztásáról: „A szokást látni undorító a
szemnek, szaga orrfacsaró, káros az agyra, veszélyes a tüdôre és az áradó fekete,
bûzös füst leginkább a feneketlen pokol rettenetéhez hasonló” (I. James, 1604).
Az angol király kiáltványában található fogalmak – az „undorító”, a „förtelmes”,
az „ártalmas” és a „veszedelmes” – mind a mai napig a dohányzásellenesség nyelvi
készletének alapelemeit jelentik: segítségükkel egyetlen mondatban esztétikai,
biológiai és szociális normaszegés deklarálható. A négyoldalas kiáltvány megállapításai
napjaink cigarettásdobozairól néznek vissza ránk.
A dohányfogyasztás veszélyességének szempontjai azonban még I. Jakab
fejében is elhalványulni látszanak, amikor a dohányzáskontroll tényleges
mûködtetésére kerül sor. A tiltó intézkedések ugyanis nem a dohány forgalmának
teljes körû tilalmát mondták ki: az angol gyarmatbirodalom részét alkotó virginiai
dohányültetvényekrôl származó termékeket nem, csak a máshonnan származó
dohányt üldözték. Az angolok dohányfogyasztásának undorító, bûzös, agyat és
tüdôt roncsoló következményeit az angol államkincstár gyarapodása ellensúlyozni
tudta. Hiszen a jó király nemcsak alattvalói egészségéért, hanem birodalma
vagyonáért is felelôsséget érez. E tudathasadásos logika elemei napjaink dohányzáskontrolljában
szintén megtalálhatók.
A dohány ôsrégi társa az alkohol. Mindkettô évszázadok óta kíséri az emberiség
legjelentôsebb ceremóniáit, fi esztáit és drámáit. A XV–XVI. század fordulóján a
dohányzás látványának, a vele kapcsolatos cselekvésnek a kifejezésére még nem
voltak szavai az európai embernek: Kolombusz Kristóf beszámolóiban a bennszülöttek
„itták” a dohányfüstöt. Az angolban csak a XVII. században jött létre
a „smoke” kifejezés, addig továbbra is „itták” a dohányt – a legtöbben pipából.
A nyelvi kifejezéskészlet és a valóság aszinkronitása miatt I. Jakab is „dohányrészegségnek”
hívta a nikotin okozta tüneteket. A dohányzás és az italozás jelenségének
szimbolikus összekötését az is elôsegítette, hogy a valóságban is együvé váltak,
összefonódtak: a tavernákon kívül, a sör- és borházak mintájára a „pipázók” szolgálták
az együttes pipázást – akár egyetlen, körbeadott pipával. De mindezeken
túl azért is az alkoholfogyasztásból kölcsönözték a szavakat a megfelelô nyelvi
kifejezés „megtalálásáig”, mert a két jelenséget sok mindenben egymáshoz hasonlónak
látták. Eleinte olyannyira nem tudták szétválasztva kezelni az alkohol- és
dohányfogyasztást, hogy az alkoholmérgezéstôl elôállott delírium tremenst is inkább
BÍRÓ JUDIT: DOHÁNYZÁSPOLITIKA A DOHÁNYZÁS DISKURZUSA ÉS KONTROLLJA (5–23.)
EREDETI KÖZLEMÉNYEK 17
a dohánymérgezésnek tulajdonították. Viszont, ha valaki nikotinelvonási tüneteket
produkált, akkor sokáig azt mondták rá: „dohányszomja” van.19
Az élvezet kifejezéssel a magyar nyelvben olyan igék járnak együtt, amelyek pejoratív
felhanghoz juttatják a szót: az „élvezet hajszolása” kontrollálhatatlan és mohó vágyakozásra
utal. A zsidó-keresztény kultúrkörben az élvezet és a szenvedély központi
fogalmak: többek között a test és lélek közti különbségtételt lehetett elvégezni
általuk. „Csak a lélek jöhetett számításba magasabb minôségek hordozójaként, a
test pedig az ösztönök foglya maradt. (…) A fogalom (a szenvedély fogalmának – B. J.)
sorsa fôképp attól függött, hogy a különbséget vagy az egységet hangsúlyozták
jobban.” (Luhman 1997, 23.). A mohóság, a földi örömök utáni vágyakozás egyike a
hét fôbûnnek – örök elkárhozás a büntetése, lévén mindenféle racionális kontrollon
kívülre helyezôdik általa az ember. A „mértéktelenség” az egyik kulcsfogalom a
dohányzás démonizálásának aktusában. Az indiánok, a maja és azték papok nem
az élvezkedés, hanem isten közelségének megérzésére használták és vették igénybe
a dohányfüstöt: a szakrális indíték, a rituális háttér menthetett fel tehát egyedül,
hiszen a harag elûzésére, a közösségi béke és harmónia megteremtésére, az ember
gyógyítására szolgál. A XVII. századtól a szenvedély helyszínéül a tavernák, a
kocsmák kínálkoztak: az alkoholfogyasztás volt az a tevékenység, amely kapcsán
könnyedén érthetôvé és beazonosíthatóvá vált a mértéktelenség és kicsapongás
elvont koncepciója. A szenvedélyt a protestáns etika sem tûrte: helyette az aszkézissel,
a szorgoskodással és munkálkodással elérhetô sikert állította követendô
stratégiának. A XIX. századi hedonizálódó polgárra válságtünetek egész sora volt
ráhúzható: elveszti erejét, puhánnyá és céltalanná válik, és menthetetlenül az érzéki
örömök rabságába zuhan.20
19 A New York-i közkönyvtárban az „Astor, Lenox and Tilden Foundation” támogatásával 1997
telén rendezték azt a kiállítást, amely a „Dry Drunk: The Culture of Tobacco in 17th and 18th
Century Europe” cím alatt mutatta be a jelenség történeti, mûvelôdéstörténeti, könyv- és
tudománytörténeti emlékeit.
A részegeskedés szociális és kulturális megbélyegzése, az alkoholfüggôk morális sarokba
szorítása továbbra is megfi gyelhetô, de – és a dohányzáskontroll globalizálódása idôszakában
különösen feltûnô ez – az alkohol számára sok, sôt egyre több pozitív értelmezési lehetôség
látszik (újra) nyílni. Mindehhez az eredendô alapot maga a Biblia kínálja, amely legalább másfélszáz
passzusban tartalmazza a bor kifejezést, méghozzá a legtöbbször pozitív kontextusban.
Az európai kultúra egy sor szôlôvédôszentet ismer Szent Vincétôl (január 22.) Szent Donáton
(augusztus 7.) át, Szent Jánosig (december 27.). A szôlôhegyek évszázadokon át a népi kultuszhelyek
szerepét töltötték be – ebbôl mára már csak a fehérre meszelt keresztek és a kis fogadalmi
kápolnák maradtak meg. Napjainkban pedig a „hungarikumként” számon tartott és a nemzetközi
piacokon levédett magyar borok és égetett szeszes italok nem másként, mint nemzeti identitásunk
autochtón elemeiként jelennek meg. „A bor mint nemzeti jelkép” címet viselô, Benyák
Ferenc és Benyák Zoltán által jegyzett míves kiállítású kötet a bortermeléstôl a bor kulturális
szerepéig tekinti át a témakört, egy szót sem ejtve a magyarországi alkoholfogyasztási szokások
medikalizált értelmezésérôl, a népbetegségként számon tartott jelenségrôl.
20 Magyarországon mind a mai napig a házassági és egyéb apróhirdetésekben szerepel a „minden
ADDIKTOLÓGIA – 2008. VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM
18 EREDETI KÖZLEMÉNYEK
A dohányzás veszélyességének igazolására szolgáló ôsi elem az erkölcsre, a morális
kitételekre való hivatkozás. Az erkölcsrôl, pontosabban az erkölcstelenségrôl szóló
kommunikáció pedig tradicionálisan nem igényli a bizonyítás folyamatát (ami
viszont az orvosi érvrendszerben kényszeresen megjelenô elem), tehát elég csak
kinyilatkoztatni akkor, amikor a dohányzás morálba ütközô jellegzetességeirôl
esik szó. A legfôbb erkölcsi probléma a függôség állapota. Persze nem az autonóm
emberi lényeket, a nehezen vagy kontroll alatt nem tartható személyeket kérik
számon a dohányzás kapcsán – hanem azt helytelenítik, hogy a dohányos a nikotin
kontrollja alatt él; valójában egy növénynek rendelôdik alá.
A XXI. században a következô pszichoaktív szerek tömeges fogyasztása jellemzô: csokoládé,
tea, kávé, dohány, alkohol és kannábisz-származékok. Ezek közül az utóbbi
három az, amelyek adott történelmi idôben és térben már többször is üldözött,
tiltott és törvénytelen termékeknek minôsültek (minôsülnek), míg az elôbbiekre
országonként és kultúránként eltérô szabályozások voltak (vannak) érvényben.
Napjainkban, amikor más viselkedési formákat a dohányzáshoz társítanak, a
dohányzás mellett emlegetnek, az egyre nyilvánvalóbban a dohányfogyasztás kriminalizálását
célozza.21
káros szenvedélytôl mentes” kitétel, amin elsôsorban a dohányzás és az alkoholfogyasztás
értendô, de egy férfi –nô kapcsolatépítésre való invitálásban azért mégiscsak igen elgondolkodtató
a szenvedély fogalmának negatív kontextusba helyezése.
21 A Mindentudás Egyetemén 2004 novemberében és 2005 márciusában is a kábítószerek
veszélyességérôl tartanak elôadást: Freund Tamás neurobiológus a kannábisz memóriazavart
és szorongást okozó hatásairól, Vizi E. Szilveszter agykutató pedig a „kemény drogok” farmakológiai
hatásairól, neurológiai változásokat elôidézô következményeirôl beszélt. Érthetôen
most nem az elôadásokon elhangzottakat elemezzük, hanem azt, ahogyan az egyik hazai
jogvédô szervezet szakértôi reagáltak az elôadásra (Sárosi–Takács, 2005, 82–93.pp.). A Társaság
a Szabadságjogokért (TASZ) képviselôi szerint „az illegális kábítószerekkel kapcsolatos
egyoldalú, elrettentô célzatú és moralizáló kommunikáció prevenciós szempontból nemcsak
hatástalan, de a várt hatással ellentétes eredményre vezet.” Sárosi és Takács érvelése szerint
a démonizálással szemben a szakmailag, tudományosan megalapozott, multidiszciplináris
megközelítés az egyedül helyes a drogjelenséggel szemben. Ennek érdekében egyik legfôbb
drogpolitikai célkitûzésükként azt jelölik meg, hogy „minél kevesebb teret kapjanak a nem
bizonyított, évtizedes prekoncepciókra és elôítéletekre alapozott féligazságok és állítások”.
A defi níciós és módszertani alapvetések után így folytatják: sajnálatosnak tartjuk, „hogy a
Mindentudás Egyeteme 100. ünnepi elôadása (Vizié) a társadalom marginális kisebbsége által
problémásan használt illegális „’kemény drogok’ veszélyeivel, nem pedig a szélesebb körben
elterjedt, és a társadalomnak sokkal több kárt okozó alkohol- és dohány-abúzusról szólt. (…)
Nem szólt (…) arról, hogy a ma széles körû társadalmi elfogadottságot élvezô szerek némelyike
(dohány, kávé) csupán a kora újkorban jelent meg a kontinensünkön, használatukat a XVI.
században halálbüntetés terhe mellett tiltották, ma ugyanakkor már legálisan forgalmazhatóak.
(…) A legális drogok társadalmi elfogadottságának ténye és a költségvetés bevételeiben játszott
jelentôs szerepe ezenkívül, álláspontunk szerint, nem teszi semmissé azokat a közegészségügyi
ártalmakat, amelyeket abúzusuk okoz.” Majd a gondolatmenet a WHO azon statisztikai adataival
zárul, amelyek azt mutatják, hogy a világ össznépessége, illetve Magyarország lakossága
BÍRÓ JUDIT: DOHÁNYZÁSPOLITIKA A DOHÁNYZÁS DISKURZUSA ÉS KONTROLLJA (5–23.)
EREDETI KÖZLEMÉNYEK 19
A függôség fi zikai jellege a dohányaddikcióról szóló beszéd esetében szinte
kizárólagos érvényességgel jelenik meg, és a dohány fogyasztásának szociális és
kulturális meghatározottságáról sokkal kevesebb szó esik. A dohánydiskurzus
személyiségzavaros embereket konstruál: olyanokat, akik nem tudják szabályozni a
szer fogyasztását, annak idejét és mennyiségét, és akik még akkor sem tudják feladni
káros szokásukat, ha már számukra is nyilvánvalóvá válik annak veszélyessége. Ezek
a toposzok elengedhetetlen elemek a dohányzáskontroll szigorítását szorgalmazó
szövegekben – még ha a valóság rájuk is cáfol. Hiszen nem látni a repülôgépeken,
buszokon, mozikban stb. ôrjöngô embereket, akik képtelennek bizonyulnak
idôben és mennyiségben korlátozni a dohányfogyasztásukat. Mint ahogy az is
mindennapi tapasztalat, hogy az utcákra, a közintézmények elé kényszerített dohányosok
különösebb zokszó nélkül törôdnek bele kivetettségükbe: elfogadják,
hogy térben és idôben is változtatni kell fogyasztási szokásukon.
Az erkölcsi érvek ugyanakkor, érdekes módon, egyre nagyobb jelentôségre
tesznek szert azokban az érvrendszerekben, amelyek pedig éppen azért jöttek létre,
hogy a moralitás szféráján túlról (innenrôl?), a szakértelem, a tudás, a racionalitás
irányából közelítsenek a különféle jelenségek felé. A XVIII. században, amikor a
felvilágosodás gondolatköre és világlátása alternatívát állított a középkori keresztény
univerzummal szemben, akkor e nagyszabású vállalkozás a társadalmi légkört
alapjaiban újraalakító jogrendszer, valamint a közegészségügyi ellátás intézményesített
kiépítésén alapult. A szakrális világértelmezés és magyarázat éppen azáltal
szorult vissza fokozatosan, hogy az emberek egészségességének, betegségének és
halálának, valamint a bûn és bûnhôdés jelenségeinek attól kezdve már nem csak
szakrális, az egyházakhoz kötôdô vallási, hanem közpolitikai, a civil közösség
mûködését elôsegítô magyarázatai és kezelési módjai születtek és terjedtek el.
Az észelvû gondolatkörben a különféle életélmények természet- és társadalomtudományos
magyarázatai, illetôleg az ezek alapján kiépülô intézményrendszerek
(a börtönöktôl az elmegyógyintézetekig) azonban ugyanazt a hatalmi szerepkört
foglalták el, mint bármelyik hitrendszer és a rájuk épülô egyházi intézmények
(Foucault, 1998). Sôt maguk az érvek, amelyek ezeket a deszakralizált rendszereket
mûködtetik, erôteljes hasonlóságot mutatnak a valláserkölcsi érvekkel és
gondolatokkal, hiszen a spiritualitás iránti igény minden emberben ott lakozik:
ezek híján nem is lenne hatékony egyetlen, az emberekrôl való gondoskodásra
szervezett intézmény sem. Mindezek következtében az eredetileg a racionalitás
alapján létrehozott intézmények tényleges mûködésük során fokozatosan a morális
ítész szerepkörébe csúsztak át, és ebben tobzódnak napjainkban is.
A szakrális elôírások profanizálódásának egyik legkézzelfoghatóbb bizonyítéka
a ráncokra, pontosabban szólva a bôr öregedésével fenyegetô következményekre
tekintetében a dohányzás és az alkoholfogyasztás okozta megbetegedések és halálozások jóval
meghaladják az illegális kábítószerfogyasztók körében észlelteket.
ADDIKTOLÓGIA – 2008. VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM
20 EREDETI KÖZLEMÉNYEK
való hivatkozás – ami a kultúránkban érvényes szépségnormát ismerve nagyon
is hatásos.22 Ugyanakkor napjaink esztétikusnak hirdetett test-sémája – a sudár
nôi és az izmos férfi test – ugyanúgy kimutatható a dohányfogyasztás motivációi
között. Az étvágyat csökkentô dohány ráadásul „visszafelé” is mûködik: a leszokóknak
nem csak a dohányzás okozta élvezetrôl kell lemondaniuk, hanem azzal is
szembesülniük kell, hogy testsúlyuk az ideálisnak számító testalkattól eltávolodik,
és hízásnak indulnak.23 Szép alak vagy csúnya arc – vajon melyik bizonyul majd
erôsebb parancsnak? Melyik lesz kevésbé veszélyes jelenség?
A látvány a tudásteremtés alapvetô eszköze és iránytûje: a képi ábrázolás könynyedén
beazonosíthatóvá és követhetôvé teszi a „Jót”, és elkerülhetôvé a „Gonoszt”.
Korabeli ábrázolások elemzésének azért van jelentôsége, mert általa érzékeltethetô
az a törés, amely a XX. század második felében bekövetkezett a dohányzásról szóló
tudásteremtésnek a premodern idôkig egységes folyamatában. Hiszen már XVI.
századtól is születnek olyan ábrázolások, amelyek hátborzongatóan misztikusnak
vagy éppen végtelenül taszítónak mutatják e tevékenységet – az egységességet éppen
ezért nem is a dohányfogyasztás elfogadásában és esztétizálásában látom, hanem
abban, hogy egészen napjainkig a dohányzás az emberi cselekedetválasztások egyike
volt. A dohányzásról nem volt leválasztva az ember. A dohányzó viselkedés modern
kori kiiktatási folyamatának egyik legalapvetôbb antihumánuma abban áll, hogy a
dohányzást a dohányfogyasztó lényegévé tette, azaz elvette mögüle azt az embert,
akire a dohányzáson kívül más, rengeteg egyéb jellegzetesség is érvényes. A XX.
század második feléig a dohányzás nem volt más, nem volt több, mint az ember
egyik (s jobbára nem is egyedüli) kárhoztatható tevékenysége – de nem vált a
dohányzásával egylényegûvé a dohányt fogyasztó ember.
A dohányzás gyógynövényekhez, sôt a premodern egészségtudatossághoz is kötôdött.
Sokáig ugyanis a dohányt az egyik érzékszerv, jelesül az ízlelés allegóriájaként
jelenítették meg. A dohányt sokszor kötötték a szemlélôdés, a bölcs elmélyedés állapotához,
annak egyik kellékeként tartva számon. A dohányzás képi megjelenítése
alkalmasnak tûnt akkor is, amikor az élet rövidségét, mulandóságát akarták érzékeltetni.
A dohányzás füstös jelensége, párosulva azzal, hogy az elszívott dohánylevelek, a füst
kivételével, szinte semmit nem hagynak maguk után, legfeljebb némi hamut, az
élet elillanását szimbolizálhatja. A dohányzó és alkoholt fogyasztó nôk viszont
az egész társadalom rendjét, mûködését veszélyeztetô alakokként jelentek meg.
22 Az arc, a kézbôr ráncosodása és a dohányzás közötti összefüggés kimutatásának több kutatást
is szenteltek: a hetente több mint egy doboz cigarettát elszívók bôre 4,7-szer valószínûbben
lesz ráncos, mint a nemdohányzóké. Ennek oka, hogy a cigarettázás csökkenti a hajszálerek és
a kiserek áteresztô képességét, aminek következtében csökken a bôr vérellátása, és a kötôszövet
lassan, de biztosan szétesik, visszafordíthatatlanul károsodik. (Grady – Ernster, 1992)
23 Ugyanakkor – így az ellenérvek – a felszabadultabban lélegzô tüdôvel terhelhetôbb lesz a test,
a szervezet tûrôképessége is nô, és az így könnyebbé váló mozgással leadható az átlagosan 3–4
kilogramm súlytöbblet. A lecke tehát fel van adva: egyfelôl a szilfi d alak, másfelôl a cserzett
bôr.
BÍRÓ JUDIT: DOHÁNYZÁSPOLITIKA A DOHÁNYZÁS DISKURZUSA ÉS KONTROLLJA (5–23.)
EREDETI KÖZLEMÉNYEK 21
A XIX–XX. század fordulóján kiadott képeslapokon dohányzó nôk vagy prostituáltak
vagy mûvészek vagy leszbikusok voltak; a kacérság és az erkölcstelenség
megtestesítôi. A feminin dohányzás a kéjjel lett azonos jelentésû.
A XVIII. századtól már egyre ritkábban tûnt fel úgy a dohányzás, mint titokzatos,
spirituális tevékenykedés, és a nyers, a kemény munkát végzô és bárdolatlan
modorú férfi emberek megjelenítôjévé vált: a napszítta, cserzett bôrû tengerészeké
vagy a kérges tenyerû földmûveseké. A tengerészek, akik állandóan úton voltak,
akik sehová nem tartoztak, ezért liminális státusszal bírtak a közösségekben, ideális
alanyaiul kínálkoztak a dohányzás ellenszenves és gusztustalan szokásának meg formálásában.
A társadalom alatti csoportokat is jól lehetett jellemezni a negatív konnotációjú
dohányzással: egymás hegyén-hátán imbolyogva, dülöngélve szinte élô bizonyítékául
szolgálnak annak, hogy a dohány fogyasztása – hát még, ha alkohollal
elegyítik! – megzavarja az elmét, és az elôbb még oly szorgalmas, fegyelmezett és
szolgálatkész munkás hirtelen agresszív, kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan lénnyé
változik. A dohányt ugyanakkor elengedhetetlennek tartották az alsóbb néprétegek
kordában tartásához: csakúgy, mint a reggelente fogyasztott sörlevest. Az az
osztály, amely az örökös részegség, azaz a pszichoaktív szerek elôidézte állapotban
van, nem lehet igazán veszélyes: a helyén marad – nem lázad, és teszi a dolgát.
A vízió logikája egyszerre szolgálta azt a célt, hogy a dohányzás piszkos és alávaló
viselkedésként rögzüljön, és hogy a dohány kereskedelmét nemzetgazdaságilag
szükségesként, a társadalmi organizmust megóvóként láttassa.
Hogy országonként, kultúránként ki vagy kik terjesztették el a dohányzás
szokását, az is megkülönböztetô jellegû hangsúly kap minden, a dohányzás
kontrollálása mellett érveket gyûjtô történetírásban. A hódítók, a tengerészek, a
katonák, a misszionáriusok a kultúrák és a földrajzi terek között mozognak, az
ingázás, a köztesség a jellemzô rájuk, s ilyenként titokzatos, gyanús fi gurák, és a
hozzájuk kapcsolódó cselekedetek a szokatlan, deviáns és különleges jelenségek
körét alkotják. A hazai történetírás is török és német (osztrák) megszállókhoz,
zsoldosokhoz, görög kereskedôkhöz köti a dohányzás szokásának elterjesztését.
Sôt, az antiszemitizmus magyarországi érvrendszerében is feltûnik ez az elem: az
1870–80-as években a saját hangját keresô hazai zsidóellenesség kánonjában, a „12
röpiratban” ez olvasható: az erkölcsileg tiszta magyarokat a zsidók rászoktatták a
rumivásra, a szivarozásra és más szenvedélyekre (Barotányi 1992).
Magyarországon az 1989-ig tartó politikai kurzus alatt az állampolgári szocializáció
szinte kultikus eleme volt a dohányzás látványa. Amikor központi
intézkedésekkel igyekeztek térhez és idôhöz kötni az alkohol fogyasztását, akkor
a rendszer névadójától a községi iskolaigazgatóig minden fontosabb tisztséget a dohánnyal,
pontosabban a cigarettával illusztráltak. A Dózsa és az Eger szivar, a Terv és
a Munkás cigaretta egyenlôvé tett férfi t és nôt, munkást és értelmiségit, pártvezetôt
és pártmunkást. A televízióstúdiók „beszélgetôs mûsoraiban” elmaradhatatlan
kellék volt a gomolygó cigarettafüst: a szövetséges szerepébe szorított értelmiség
ADDIKTOLÓGIA – 2008. VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM
22 EREDETI KÖZLEMÉNYEK
a dohányzás aktusával végül is eggyé vált a munkásosztállyal és a parasztsággal.
Az 1989 elôtti rendszer dohányzáspolitikája kapcsán valójában politikai dohányzásról
kellene beszélni: a láncdohányos Kádár Jánostól a legeldugottabb téesz-irodáig
mindenkit és mindent elborított, mindenkit egyenlôvé tett a dohányfüst.
Mára már, a fegyelmezô intézkedések hatására és az elítélô vélemények sulykolása
következtében a dohányzó emberrôl szóló egyetlen tudásunk az, hogy dohányzik;
a nyilvánosság terében képét veszti, és egy elszemélytelenedett, dehumanizálódott
látvánnyá alakul. A dohányt fogyasztó ember látványa átadja a helyét a dohányos
látványának. A dohányzás új látványa jobbára tényleg nem emberhez, nem valódi
személyhez kötôdik. Vagy ha mégis, akkor nem teljes emberhez, hanem olyanhoz,
aki testileg vagy morálisan-etikailag torzó.24
A dohányzáskontroll minden eleme megjelenik a közgondolkodásban: szavak,
kifejezések egész köre, jól kidolgozott logika kínálkozik az önregulázó és a másokat
fegyelmezô emberek számára. A dohányzáskontroll normalizáló eszközei
és technikái a dohányzó viselkedésre és annak társadalmi következményeire
vonatkoznak, de hozzászoktatnak a kirekesztés gyakorlataihoz és a démonizáló
gondolkodásmódhoz. A dohányzáskontroll állandósuló jelenléthez jutott mindennapjainkban,
de a dohányzásról szóló folyamatos beszéd egyre kevésbé foglalja
magába a dohányosokkal és a dohánygyártókkal való kommunikációt. A szemtôl
szembe megvalósuló interakció hiányában pedig csak a teljes népesség életébe
beavatkozó totális politika valósítható meg, amely a dohányzó emberi viselkedés
szabályozásának gyakorlatát nem a zavaró és káros következmények megszüntetésére,
hanem hátrányos pozíciók rögzítésére alapozza. Ezt pedig sem az emberség,
sem az igazság, sem a ráció nem igazolhatja.
Irodalomjegyzék
Bandura, A. (1977): Social learning theory. Englewood Cliffs, N. J.: Prentice Hall.
Barotányi, Z. (1992): 12 röpirat. In.: Széchenyi-füzetek, V. Budapest, 2–39. pp.
Demb, J. (1991): Reported hyperphagia in foster children. Child Abuse and Neglect, 15 (1),
77–88.
24 Egyik legplasztikusabb példa erre a Dr. Süle Tamás cikkéhez használt illusztráció, amelynek
aláírása: „Táncolsz vagy dohányzol!” (A tegezés, csakúgy, mint az alternatívaként kínált tevékenykedés
elárulja, hogy a fi atal korosztályhoz szól a szerzô). A látványhoz magyarázó szöveget
is rendeltek, mert e nélkül az nem is lenne felfogható: „A negyvenes éveiben járó nôbeteg
mindkét lábát dohányzás okozta érszûkület miatt amputálták”. (www.szulocsatorna.hu/kids/
k05/exkl05.htm) Amit látunk: két csonkolt combtô és egy gumikesztyûbe bújtatott kéz, amely
az egyik csonkot tartja. Más nem látszik: nincs arc, nincs alak – nincsenek személyek, személyiségek
és persze konkrét élettörténetek sem. Az ember a hiányzó láncszem. Szinte zavaró,
hogy megtudjuk: „nôbeteg”-rôl van szó, hiszen „csonkolt combtövek”-nek nincs nemük.
BÍRÓ JUDIT: DOHÁNYZÁSPOLITIKA A DOHÁNYZÁS DISKURZUSA ÉS KONTROLLJA (5–23.)
EREDETI KÖZLEMÉNYEK 23
Felvinczi, K. (2006): A család szerepe a drog-prevencióban. In.: Biopolitika – Drogprevenció.
Tanulmányok a kábítószer-fogyasztás megelôzésérôl. Szerk.: Bíró Judit. L’Harmattan, 165–185.
pp.
Foshee, V. – Baumann, K. E. (1992): Parental and peer characteristics as modifi ers of the
bond-behavior relationship: an elaboration of control theory. Journal of Health and Social
Behavior, 33: 66–76.
Foucault, M. (1998): A diskurzus születése. In.: A fantasztikus könyvtár. Pallas Stúdió/ Attractor
Könyvtár, 50–74. pp.
Grady, D. – V. Ernster (1992): Does cigarettes smoking make you ugly and old? American
Journal of Epidemiology, 135, 8: 839–842.
James, The First (1604/1905): A Counterbalast to Tobacco. London: Robert Barker. London: G.
Putnam and Sons www.la.utexas.edu/research/poltheory/james/blaste.
Kopp, M. (1997): Testi és lelki egészségünk összefüggései. Praxis, 6: 37–45.
Luhman, N. (1997): Szerelem. Szenvedély. Az intimitás kódolásáról. Jószöveg Könyvek.
Mausner, B. – E. Platt (1971): Smoking: A Behavioral Analysis. New York: Pergamon.
McArthur, Ch. – E. Waldon – J. Dickinson (1962): The Psychology of Smoking. In.: Sarason
I. G. (ed.): Contemporary Research in Personality. Princeton: D. van Nostrand. 188–195.
Ness R. B. et al (1990).: Cocaine and tobacco use and the risk of spontaneous abortion. New
England Journal of Medicine, 340, 5: 333–339.
Pianezza, M.L. – Sellers E. M. – Tyndale R. F. (1998): Nicotine metabolism defect reduces
smoking. Nature, 393, 25: 750.
Potkin, S. et al. (2004): Hostility differentiates the brain metabolic effects on nicotine. Cognitive
Brain Research, 18: 142–148.
Sajó A. (2005): Az alkotmányosságról. Kézirat.
Sárosi P. – Takács I. G. (2005): A rombolás mítoszai és a valóság kreativitása. Ami Vizi E.
Szilveszter elôadásából kimaradt. Beszélô, 5: 82–93.
Spear, S. F. – R. L. Akers (1988): Social learning variables and the risk of habitual smoking among
adolescents: the Muscatine study. American Journal of Preventive Medicine, 4: 336–342.
Stanton, W. R. – T.P.S. Oei – P. A. Silva (1994): Sociodemographic characteristics of adolescent
smokers. International Journal of Addiction, 24: 913–925.
Sullum, J. (1998): For Your Own Good. The Anti-Smoking Crusade and the Tyranny of Public
Health. New York – Lonodn – Toronto – Sydney – Singapore: The Fress Press
Székely M. (2002): A globális problémák és a környezet. Szociológiai Szemle, 3. 116–134.
Szonda-Ipsos (1996): Smoking and passiv smoking. A public opinion poll among the adult population
of Székesfehérvár. Budapest.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.