Főoldal » A szülőszobán a legnagyobb hatalom a takarítónőé

A szülőszobán a legnagyobb hatalom a takarítónőé

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Másnap ismét felkeltem és elmentem dolgozni. A kollégák nem kedveltek jobban, és a helyzetem sem lett könnyebb. Hosszú utat tettem meg idáig, ezért a meghátrálás szóba sem jöhetett.

 
Hogy milyen volt az első vérvételem? Én nem félek a vértől. Cseppet sem. De szegény kismamákon tanulni?! Mindenkitől, aki „tudatlanul” hozzám állt a sorba a kis vákuumcsöveivel, megkérdeztem, szúrhatok-e? És elmondtam, hogy tanuló vagyok, úgyhogy, ha félnek, nyugodtan menjenek át a nálam sokkal gyakorlottabb kolléganőhöz. Ekkor a munkatársaim kihívtak a szobából, és felszólítottak, hogy azonnal hagyjam abba ezt a viselkedést, és szúrjak mindenkit, akit csak lehet. De én tovább kérdezgettem…
Meg kell osztanom egy titkot: az én felvételem a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karára egészen speciális módon történt. Úgy jutottam be, hogy nem rendelkeztem egészségügyi szakmai előképesítéssel. Külön elbírálással, az előző diplomám és tapasztalataim miatt, illetve a szóbeli vizsga eredményessége okán kaptam lehetőséget. Ez a tény két okból is fontos: arra sarkallt, hogy a lehető legjobban tanuljak, és a legszorgalmasabb legyek a gyakorlati helyemen.
 
Bizonyítanom kellett.
Hamar rájöttem, hogy a szülőszobán a legnagyobb hatalom a takarítónőé. Minden medikusnak javaslom, hogy rájuk különös figyelemmel legyenek, mert sokat tanulhatnak tőlük. Engem is az egyik vizsgáztatott elsőként:
– Össze tudsz állítani egy epiziotómiás tálcát?
– Hát, igen… – mondtam nem túl meggyőzően.
– Mi tartozik bele? – folytatta a vizsgáztatást, mivel nem adott hitelt a szavaimnak.
– Hát – mondtam félszegen – kocher, curette kanál, tűfogó, suturás olló, méhszájkifogók. Ja és a lapocok.
– És a bucik, a steril tál?
– Igen, igen! – mosolyogtam kínosan.
– Akkor rakj egyet össze gyorsan!
Raktam volna én, de balga mód rosszul hajtottam a steril lepedő széleit. Nem baj, a takarítónő megmutatta. Láthatóan nagyon élvezte, hogy bizonyságot nyer gyakorlatlanságom.
Időközben rájöttem, hogy a szülésznők kiváltképp nem szeretik, ha a hallgatók pihennek. Ezért én szigorú napirend szerint végeztem a dolgom, s ha némi szabadidőm mégis akadt, azt azzal töltöttem, hogy a takarítószemélyzetnek segítettem (ha engedték).
 
Amikor az egyik középkorú orvos a saját veteményeséből hozott gyümölccsel kínálta meg a kollégák mindegyikét, s az én fejem felett gondosan átemelte a kosarat, még nem gondoltam, hogy a viselkedése nekem, esetleg a származásomnak szólna. Csak szimplán rosszul esett. Ezt az esetet megelőzően néhány hetet az Ultrahang és a CTG laborokban kellett eltöltenem. Miután ismét a vajúdó szobákban lehettem, az alagsorban dolgozó CTG-s munkatárs feljött (a legfelső szintre), egyenesen hozzám lépett, rám mutatott, és mindenki előtt azt kérdezte tőlem:
– Hol van a kulcs?
– Milyen kulcs? – kérdeztem vissza ijedten.
– A gyógyszerraktár kulcsa. Mióta ott voltál, nem találjuk sehol. – mondta, s közben a szeme sem rebbent.
Addigra már túl voltam azon, hogy megpróbáltak elküldeni a szülésznőknek fenntartott öltözőből, kihagytak a közös beszélgetésekből, étkezésekből, cseverészésekből, és most már tolvajnak is kikiáltottak. Ekkor már sejtettem, hogy a származásom az én megítélésemet egyáltalán nem segíti. Ezt a későbbiekben sokkal világosabban értésemre is adták. (Erről majd később mesélek.) Mindenesetre fájdalmasan tanultam hosszan tűrni, és alázatosan tanulni.
 
Két nappal a „kulcsos történet” előtt ott lehettem egy ikerszülésnél. A babák jól voltak, de az anyánál az átlagosnál nagyobb mennyiségű vérzés lépett fel. Ultrahangvizsgálatot rendeltek el. Elszöktem hát, hogy, megnézzem hogy van az én kismamám. Láttam rajta, hogy nagyon el van keseredve, még attól sem vált mosolygósabbá, hogy a vizsgálat eredménye negatív lett. Segítettem neki felöltözni, és mondtam néhány bátorító szót. Erre elkezdett sírni. Nem értettem miért.
– Én ezt nem hiszem el! – mondta sírva – Nem hiszem el, hogy ilyen is van!
Mindennél többet jelentett neki az én szeretetteljes ölelésem és az a néhány őszinte szó.
Amikor hazafelé indultam (immár civilben), a kórház kertjében odajött hozzám egy cigányasszony a férjével, hogy megköszönje a segítségemet az ötödik szülésénél.
Tudtam, hogy ezek jelek: tovább kell mennem. Célom van: segíteni.

 

 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.