Főoldal » Attitűd

Attitűd

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Mindig is érdekesnek találtam és gyakran gondolkodom el azon, hogy vajon egy autista személyiségét mennyiben határozza meg saját autizmusa? Vajon azért viselkedik úgy, ahogy, mert autista, avagy azért autista, mert úgy viselkedik? Milyen mértékben része az autizmus egy ember személyiségének?

Szombat délelőtt volt, épp a konyhában tevékenykedtem. A tortillához való ragut már előkészítettem: pritamin paprika, póréhagyma, és cukkini. Mindegyik puhára sütve, azonban meghagyva az utolsó harapásnál egy nagyon enyhe roppanást, mellyel így megőrizték a zöldségek üdeségüket. Gyros fűszerkeveréket használtam hozzá, ugyanúgy, mint a vékony csíkokra vágott csirkemellhez, melyet a fűszerek mellett olívaolajban pácoltam meg. Vérpezsdítően friss illat keringett a levegőben, ahogy az illóolajak kiszökkentek, majd ugyanazzal a hirtelenséggel be is áramoltak az alapanyagok közé. Csípős és fokhagymás szószot kevertem, melyeket aztán egyenletesen kentem rá a kukorica lepényekre és egyenként felhevítettem őket a mikrohullámú sütőben. A kész lepényeket aztán megtöltöttem a raguval, a kis csomagokat feltekertem és tányérra raktam. Ateszra gondoltam, aki a más főztjét jobban szereti a sajátjánál. Nem tudok osztozni érzéseiben: szerintem mindig akkor a legfinomabb az étel, ha azt magam készítem el.

Mindenki kapott belőle szép sorjában. Kivéve Gyurka. Neki saját ebéd járult az asztalhoz. Rakott, tejszínes tészta, jó sok édes mártással és némi mazsolával, hogy legyen mit meghagyni a tányér szélén. Az elmaradhatatlan maradék, ahogy az már csak lenni szokott. Mama szokta rendelni az ételt. Régebben mindig főzött, azonban a csípőízületi kopás nem alkalmas a hosszas konyhában való ácsorgásra, meg aztán a hideg sem tesz jót neki, különösen mióta lekapcsolták a fűtést. Azóta Mama rendel, Gyurkának mindig külön. Leggyakrabban rántotthús és petrezselymes krumpli van terítéken, aminek már a látványától is túladagolásom van. Azért így is viszonylag gyakran előfordul, hogy főzésre adja a fejét. Egy-egy húsleves, vagy paradicsomleves. Ha nagyon jó napja van, akkor krumplis pogácsa. Minden alkalommal, mikor beleharapok ezekbe az enyhén sózott, kívül ropogós, omlós falatkákba, egy halk sóhajszerű hang hagyja el a pogácsát és a torkomat. Mindig arra gondolok, hogy na ez! Ez!…

Imádattal vettem kezembe a tortillát, melyből jó nagy falatot kanyarítottam le, aztán élvezettel szürcsöltem a kissé olajos szaftot, melyben a délies ízek vidáman lubickoltak. Gyurka, dolga végeztével, felállt az asztaltól, maga mögött hagyva maradékkal magányos tányérját és sebes léptekkel a konyha felé vette az irányt. Halk kopogásra lettem figyelmes. Üveg koccant a csempén. Egy, kettő, három koccanás. Majd három tompa puffanás. Ezúttal bőr a csempén. Bőr és ízület. Bőr, ízület, csontok és apró izmocskák, nyomukban magashangú, mégis elfojtott nyikkanásokkal, mintha egy hővel szétfeszített kuktából szaggatottan jajdulna fel a kipréselődő gőz.

– Mi az isten baja van már megint? – fortyantam fel, bal kezemben a tortillával és jobbommal a megengedhetőnél egy árnyalatnyival hangosabban csaptam az asztalra. Magam is meglepődtem, hogy milyen intenzitással robbant be és pattogott szét a nappaliban és törte meg a csendes étkezést.

Nem vártam választ, nem is érdekelt. Csak az érdekelt, hogy visszatérhessek fűszereimhez, melyek az orromban fokozzák a vérkeringést, az ízeimhez, melyek üde könnyedséggel nyugtatják éhségemet. Telt érzékekkel hagytam ott az asztalt. Kivittem tányéromat, Gyurkáéra rá se néztem, csak hagytam, hogy a fehér massza lassanként száradjon a sötét tányéron, a fekete asztalon.

Kimentem a konyhába, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Jól esett a víz a sós étel után, jól esett hidegsége, mert lefojtotta fellobbanó dühömet. Érdekes az én dühöm, gondoltam. Általában olyan, mint mikor kavicsot dobnak a békés tóba. Ez hirtelen megzavarja az állóvizet, ami aztán hosszan, sokáig fodrozódik a fejemben, végül azonban visszaáll eredeti állapotába, mintha mise történt volna és egy idő után el is felejtem az egészet. Gyurkáé nem ilyen. Az ő dühe igazi szalmaláng. Hirtelen jön méregbe, intenzíven és rendkívül gyakran. Minden apró-cseprő dolgon, látszólag semmiségeken. Aztán ugyanolyan gyorsasággal ki is alszik. Elképesztő és meglehetősen idegesítő tud lenni, ahogy egy-egy ilyen fellángolást öt perccel később már a napi Garfield felolvasása tud követni, olyan természetességgel az arcán, hangjában, a mozdulataiban, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.  Anyu jött utánam, kezében a piszkos tányérral.

– Dühös. – mondta. Hangjában nem volt semmi színezet. Csupán tett egy egyszerű megállapítást. Azonban, mintha úgy tűnt volna fel neki, hogy engem ez a válasz nem elégít ki, hozzátette, szintúgy természetes hangon:

– Ilyen az alaptermészete.

– “A franc essen a dühösségébe!” – morogtam magamban. Anyu mintha a gondolataimban olvasott volna:

– Én már nem izgatom magam ilyesmiken. Már rég a diliházban lennék, ha mindenen felhúznám magam. Tegnap is a Cirkuszban, végig az előadás alatt csak sértődötten gubbasztott, egyáltalán semmit sem élvezett az egészből. Ezzel kár foglalkozni. – mondta szelíden.

– Én még nem tartok ezen a szinten. – mondtam kissé lehorgasztott fejjel. A szám sarkában enyhe ráncok jelentek meg, tekintetem üvegesen csillogott, kezemben mozdulatlanul állt meg a pohár. Majd Anyuhoz fordultam:

– Igazad van. Tényleg kár ezzel foglalkozni. – mondtam és belekortyoltam a vízbe. Kellemes, frissítően pezsgős íze volt.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.