Főoldal » Egy drámai alakítás

Egy drámai alakítás

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Az emberek mindig ledöbbenek, amikor elmesélem, hogy Gyurka guru húsz évesen kapta meg a hivatalos autizmus diagnózisát.

Elhűlve, elkerekedő szemekkel, leesett állal kérdezik:

– Az meg, hogy lehet?

– Hogy lehet? – Kérdezek vissza.

1986-ban, amikor Gyurka guru született, itthon Magyarországon – egy-két szakembert leszámítva – magáról a szóról sem sokan hallottak: autista. Szüleimnek nem volt szerencséjük azzal a néhány kivétellel találkozni, akik tisztában voltak ennek a szónak a tartalmával és súlyával.

Húsz év.

Behozhatatlan hátrány.

És azt már csak halkan merem hozzátenni, hogy Anyumnak és Gyurkának másfél évig tartó keserves hajózás volt a magyar bürökrácia végtelen tengerén, mire végül kiköthettek az alapítványnál, ahol egy halálosan fáradt gyógypedagógus-diagnoszta kb. húsz perc foglalkozás után megállapította, hogy Gyurka autista. Iróniám nem a szakembernek szól, hanem a rendszernek.

A mai diagnosztika már ott tart, hogy a gyerekről már másfél-két éves kora körül igen nagy pontossággal meg lehet állapítani, hogy autista-e, vagy sem.

Életbevágóan fontos a minél előbbi pontos diagnózis felállítása, hiszen annál korábban lehet megkezdeni a fejlesztést.
Gyurkát mindig is úgy kezelték, mint értelmi fogyatékost. Ahogy egyébként az is. Részben. Viszont ez az Ő életének a kisebbik része. A nagyobbik az autizmusa. És az autizmus, mint olyan, speciális kezelést igényel. A speciálison belül is speciálisat. Azaz: nem lehet őket egy kalap alá venni a Down-kórosokkal, a szellemi fogyatékosokkal, a hiperaktívakkal, a depressziósokkal stb. Kezelésük különleges feltételeket igényel, ami azt követeli meg, hogy különálló autista csoportok, személyre szabottan foglalkozzanak ezekkel az emberekkel. Talán nehéz elképzelni, de az autisták nem szeretnek szellemi fogyatékosokkal együtt lenni. Furcsa, de így van. Az autisták két dolgot szeretnek: vagy a szintén autista társaikkal együtt lenni, vagy pedig velünk, egészségesekkel (avagy egy autista szavaival élve: a neurotipikusokkal).

Az autisták fejlesztése szinte minden esetben egyetlen kiemelt tényezőre koncentrál:

Az autistát képessé tenni arra, hogy közösségben funkcionáljon. Egy részüknél ez a többségi iskolákba való integrációt jelenti, másoknál pedig autista iskolákban, autista csoportokban való aktív, építő jellegű részvételt. Hiszen – ezt ugyan mindig nehéz kimondani – vannak olyan autisták, akik sosem lesznek képesek arra, hogy többségi iskolákban beilleszkedjenek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem élhetnek teljes és boldog életet.
A következő néhány hét arról fog szólni, hogy mit tehet az ember, ha az autista van a családjában. Milyen lehetőségek, terápiák, foglalkozások vannak, hogyan működnek és vajon mennyire hatékonyak. Valamint egy teljes cikket fogok szenteli az alternatív medicinának, hiszen ez az a terület, amivel minden szülő, akinek autista gyermeke van, találkozik valamilyen formában. Írok majd a lehetőségekről, elméletekről, előnyökről és hátrányokról. Szilárd véleménnyel, de elfogultság és ítélkezés nélkül.

És, hogy mi történt Gyurkával ezalatt a huszonnégy év alatt?

A lista igen hosszú, pusztán a teljesség igénye nélkül:
– Gyermekorvosok
– Gyógypedagógusok
– Neurológusok
– Pszichológusok
– Csoportok kreatív foglalkozás
– Hippoterápia
– Speciális általános iskola
– Speciális szakiskola
– Akupunktúra
– Bioenergetika
– Agykontroll
– Vitaminok
– Még a homeopátiába is majdnem belementünk, de erről majd máskor mesélek

 

Most pedig a Flóra Alapítványnál van. Mit csinál a Flóra Alapítványnál? Erről szól a következő történet:

Langyos nyári este volt. Tudom, ezt már ellőttem egyszer, de imádom az ilyen szirupos kezdéseket. Az igazság az, hogy nem volt langyos. Egy teljesen átlagos nap volt.

Az utóbbi években, ahogy egyre jobban beleástam magam az autizmus témába, úgy váltak egyre sűrűbbekké azok a pillanatok, amikor először is önmagammal, utána pedig szüleimmel kellett igen komoly beszélgetéseket folytatnom.
Egyik ilyen felismerésem ez volt: igaz ugyan, hogy amint Gyurka elkezdett dolgozni sikerült egy olyan precíz és mindenki számára elfogadható életvezetést kialakítanunk, ami remekül működik, de azt is figyelembe kellett venni, hogy nem fog örökké tartani. Gyurka ebben a világban képes megküzdeni a rá háruló feladatokkal, de mi van a való élettel? Ezért azt javasoltam a szüleimnek, hogy addig foglalkozzanak Gyurka fejlesztésével, amíg még ilyen ideálisak a körülmények, mert később már nem biztos, hogy lesz rá alkalom. Nem lehet abban bízni, hogy majd valaki a gondját viseli. Az az igazi, a biztos eredmény, amit saját maga elért és önállóan képes alkalmazni a mindennapi életben. Minden más illúzió.
Döcögősen ugyan, de Anyum végül is rászánta magát a kutakodásra és talált egy hirdetést, melyben tizennyolc és huszonhat év közötti autista fiatalokat keresnek, kis létszámú csoportos foglalkozásra és fejlesztésre.
Anyum írt is nekik, Ők pedig válaszoltak: semmi akadálya, hogy Gyurka is a csoport tagja legyen, örömmel várják egy ismerkedős időpontra, ahol megbeszéljük a részleteket.

Az a bizonyos ismerkedős időpont már hetekkel korábban el lett ültetve Mesterünk szürkeállományába, hogy kellően fel tudjon készülni a programra. A beleegyezés végül megtörtént, azonban két feltétellel valósulhatott meg: Gyurka guru kijelentette, hogy hajlandó eljönni, ha

1. a borotválkozás időpontjára, azaz 17.06-ra visszaérünk
2. nem kell megszólalnia

Igazán méltányos feltételek voltak, meg is kötöttük a szerződést.

A megismerkedés napja.
Kocsiba be, a teljes Bors család látogatását teszi „Flóráéknál”. Két szimpatikus gyógypedagógus hölgy fogadott minket és elmondták a fejlesztési filozófiájukat:
Náluk a fiatalok folyamatos „nyomás” alatt vannak tartva, azaz mindig csinálnak valamit, rengeteget kérdezgetik, beszéltetik őket. A napi rutin nem csak a játékból és zenehallgatásból áll, hanem kimennek utcát seperni, kertészkedni, futni (!), bent főznek, mosogatnak, takarítanak. Alkalmasint eljárnak bevásárolni, esetleg moziba, kiállításra, vagy harapni valamit, ahol a fiataloknak mindig maguknak kell megoldani a kontaktus teremtés nehézségeit.
Mindezek után pedig egy nagyon fontos dolgot kell, hogy tudjunk: Gyurka baromira nem fogja szeretni ezeket a hétfő délutánokat, sőt utálni fogja. Az első négy-öt alkalommal. Aztán, ahogy egyre több sikerélményben lesz része, úgy fogja egyre jobban igényelni, ezt a néhány órát. Csak addig is türelmesnek és kitartónak kell lenni.

Hétfőn jöttem haza edzésről, és ahogy beléptem az ajtón, Gyurka azon nyomban letámadott, karon fogott és csak úgy ömlött belőle a szó:

„Képzeld el Krisztiánka, ma voltunk futni és nagyon dobogott a szívem, és nagyon elfáradtam, aztán felsöpörtünk kint a kertben, aztán volt az egyik fiúnak szülinapja, de én nem akartam enni tortát, mert pudingot főztünk és nagyon sokat kellett keverni, de aztán ettem a tortából és ittam hozzá egy bögre kólát, de nagyon dobogott a szívem, így, és vettem a levegőt és nagyon elfáradtam és egész nap nem szóltam egy szót sem!”
Ezt mindet egy szuszra.
Mondtam neki, hogy nem baj az, hogy dobogott a szíve és, hogy elfáradt, én is azért szeretek edzésre járni, és majd Te is olyan erős leszel, mint Songoku.

– Vagy, mint Vegita? – kérdezte.
– Vagy, mint Vegita. – mondtam, és erre láthatóan megnyugtatta és elégedettséggel töltötte el.

Este lefekvés előtt Anyum is kikérdezte, hogy miként s hogyan telt a napja. Nem lehet visszaadni ezt a jelenetet: Gyurka a szenvedéstől eltorzult arccal, felfelé meredő tekintettel, kezeit ökölbe szorítva az ég felé csapva és drámai, átható hanggal azt mondta:

– Kibírhatatlan!!!

Anyum nem értette, hogy mi ez a nagy kifakadás, ezért megkérte, hogy fejtse ki bővebben ezt a tragikus állítását.

– Hát, mert futottunk és dobogott a szívem és nagyon elfáradtam! Meg csináltunk pudingot és egyfolytában csak kevertük, így. – és gyors, széles karcsapásokkal mutatta, ahogy a képzeletbeli fakanál az óramutató járásával megegyező irányban vadul forog abban a fránya pudingban. – Nem akarok visszamenni oda, utálom, kibírhatatlan, kibírhatatlan!

(„ekkor a színpadon lehúzták a függönyt, a közönség pedig felállva tapsolta Gyurka guru megrendítő alakítását ebben a monodrámában. Könnyes, büszke arcok mindenütt, úgy skandálják, hogy vissza-vissza! Gyurka guru pedig előlép a függöny mögül, mosolyogva meghajol a tapsvihar és a vörös rózsák tengerében, és előre átveszi a színműből adaptált mozifilm után elnyert, Legjobb férfi főszereplő-ért járó Oscar-díjat.”)

A helyzet szerencsére nem volt ennyire tragikus. Másnap odament Anyumhoz és azt kérdezte:

– Hétfőn Te fogsz elkísérni engem, vagy a Krisztiánka?
 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.