Főoldal » Fekete-fehér

Fekete-fehér

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Úgy döntöttünk, hogy majd a fő fogáshoz hívjuk át a nagyszülőket, mivel nem szereti mindenki a halászlevet. Szüleim meg én nekiláttunk a paprikás lében úszkáló pontynak, Gyurkának még maradt egy kis gombaleves korábbról. Az asztalt Édesanyám már megterítette. Rénszarvasmintás szalvéták, pezsgőspoharak, nagy fehér tányérok, poháralátétek, és az elmaradhatatlan “pompula”, a színes golyócskákból álló fazékmarasztaló. Nagy részük finn áru. A rájuk jellemző visszafogott eleganciával. Egyszerű formák, pasztellszínek. Csak semmi hivalkodás. A végeredmény pedig egy letisztult, ünnepi teríték. Leültünk így négyesben és némán kanalaztuk a gőzölgő levest. Olykor kihalászásra került egy-egy szálka, de ugyan mit érne a halászlé, ha nem kellene a szálkákkal foglalkozni?

Már befejeztük a levest, amikor Gyurka átment szólni Mamának és Papának, hogy várjuk őket az ebédhez. Hát bizony vártunk. Csak nem jöttek. Édesanyámmal utánajártunk a dolognak, átmentünk, benyitottunk.

– Nem jöttök?

Mama felállt a fotel melegéből, magához vette botját és bicegve elindult, de Papa nem mozdult. Beljebb mentünk és láttuk, hogy a sakkgépe fölé hajolva éppen játszott. Hallottuk a gép jellegzetes pittyegését, mikor jelzi, hogy átgondolta a lépést és döntésre jutott.

– Gyere Te is!

Továbbra is görbe tartással, két kezét maga előtt kétszer elhúzta, keresztezve egymást, közben fejével nemlegesen bólogatott.

– Én nem megyek.

– Dehát miért nem?

– Nekem itt mindenem megvan.

A keserűség és a harag rozsdás ekéje szántotta végig a torkomat. Hogy szétzúzzam ezt a szörnyű eszközt, otromba megjegyzés akart kiszaladni számon, de félúton megakasztottam és visszanyeltem. Csak Édesanyámra néztem, aki lemondóan megvonta a vállát:

– Mi részünkről megtettük amit tudtunk.

Így hagytuk magára Őt és a sakkgépet.

Öten ültünk asztalhoz. Hosszú évek után most először maradt üresen a hatodik hely. A tányér érintetlen, a szék magányos, a kitöltött pezsgőt valaki más fogja meginni.

Megemeltük poharunkat. Egymásra. A családra. A békességre. Mindazokra a dolgokra, melyek most, ebben az évben csonkán maradtak és nem tudni, hogy valaha is be lesznek-e foltozva.

Ittunk.

A pezsgő jól esett. A hideg csillapította a sebet, a buborékok lemarták a kínzó haragot, a keserű íz szűntette keserűségemet.

Nemsokára mindez már kevésbé volt fontos. Érzékeim az omlós, kakukkfüves és rozmaringos pulykahús, a ropogós, finoman sós krokettek, a még éppen roppanós gomba és az egész kompozíciót megvadító ananászra koncentráltak. Az első néhány falatot nehéz volt lenyelnem, de ahogy oldódott a hangulat, úgy nőtt az étvágyunk is. Oldottan beszélgettünk, még egy-egy szolid nevetés is elcsattant. Mása felmászott Papa helyére. Nem tudtam nem mosolyogni ezen az ironikus képen. A sort a desszert zárta. Aranybarna linzertésztával bevont, mélyfekete kakaós massza, kevés dióval és rummal. Tetején vékony porcukor réteg. Mintha csak az elmaradt hóesést kívánta volna pótolni.

Éreztem, hogy Gyurka engem néz. Felpillantottam. Tudtam mit akar.

– Menj előre, majd megyek én is.

Körülnézett, engedélyre várva.

– Menj csak. – mondta Édesapánk.

Felpattant a székről és futott föl az emeletre. Komótosan magamba toltam az utolsó falatokat, aztán nehézkesen fölálltam én is, hogy megmásszam a szobámhoz vezető lépcsőfokokat.

Gyurka már ott ült az ágyamon. Kezében a zseb-garfielddal. Leültem mellé. Kezembe vettem a finn társalgási zsebkönyvet. Ültünk az ágy szélén, mindkét talpunk a padlón, gerincünk ívesen előrehajolt. Szemeink a nyitott könyvekre meredtek. Nem olvastunk. Vártunk. Vártuk a csengőszót. A csengőszót, mely az ajándékozásra hív. Kívülről láttam magunkat. A csengőszó előtt még volt időm, hogy gondolatban készítsek magunkról egy fényképet, mely megörökíti ezt a pillanatot. Úgy, ahogy volt.

Feketén-fehéren.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.