Főoldal » Két óra

Két óra

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Tizenöt megálló a Határ úttól. A kis kék busz olyan utcákban zötykölődik és kanyarog, ahol még a büdös életben nem jártam. Egy kis budapesti városnézés, miközben a bátyámért megyek a melóhelyre. Fanyar mosolyra húzódik a szám. K***a jó!

Leszállok a buszról és a bejárat felé veszem az irányt. Ránézek az órámra: 13.15. Korán érkeztem. Mint mindig. Téblábolog, toporgok és föl-alá járkálok, nem bírok mit kezdeni magammal, már zenét hallgatni sem esik jól. Pedig ma nem is vagyok zúzós hangulatban. Linkin Park: Minutes to Midnight.

Szorongok. De miért? Aztán lassan letelik az a negyed óra és én bizonytalanul belépek az általam helyesnek vélt ajtón, ahol mindjárt két biztonsági őr fogad. Találomra kiválasztom magamnak az egyiket. “Jó napot kívánok! A bátyámnak vagyok a testvére!” – mondom lányos zavaromban. A két portás röhög: “Nem mondod!”. Kínomban én is röhögök. Hát igen, ezt nem gondoltam át eléggé. És akkor azt még nem is tudják, hogy eredetileg azt akartam mondani, hogy a bátyámnak vagyok az öccse. Na mindegy. Szóval a bátyámat keresem. Igen, itt dolgozik. Elvileg fél kettőkor kellene végeznie. Igen, sérült.

Hátam mögött nyílik az ajtó. “Bors György keresi a testvérét!” – kiabál be egy szintén gyakorló sérült. “Én vagyok!” – mondom és kilépek az udvarra. Odamegyek Gyurkához. Köszönök neki. Nem vagyok benne biztos, hogy visszaköszönt. Se puszi, se ölelés. Sose volt. Vagy, ha volt is, már régen leszoktunk róla. Csak átveszem, mint valami küldeményt.

“Milyen volt a munka?” – kérdezem tőle teljesen feleslegesen. Amúgy sem akarok vele beszélgetni. Nem válaszol. Én azért tovább erőltetem: “Jól bírtad?”. Erre bár bólogat valamicskét. De csak szolidan, hogy ne kelljen túlságosan megerőltetnie magát irányomban.

Gördülő talpakkal elindulok a buszmegálló irányába. A busz persze most megy el az orrunk előtt. Mindegy, le van sz**va! Gyurka fél méterrel előttem halad, sapkája szorosan a szemöldökére húzva, bal vállán a hátizsákjának a pántja meg van tekeredve. Kezeit a kék kabátja szárának mélyére süllyeszti, így azt a látszatot kelti, mintha nem lennének meg a kezei. Ez az Ő kesztyűje.

Nem bírom vele tartani a lépést, nem is lehet. Végül a buszmegállóban érem be. Én – mint minden valamirevaló buszra váró polgár – az úttesttel szemben állok és a lehető legzombultabb arckifejezést öltöm magamra. Gyurka most is kicsit előttem és tőlem jobbra helyezkedik el, háttal nekem. Próbálok úgy tenni, mintha valami közünk lenne egymáshoz, ezért felé fordulok, mire elfordul tőlem. Megint felé fordulok, és Ő megint elfordul tőlem. Geringünk, mint gólyaf*s a levegőben és miután leírtunk egy száznyolcvan fokos fordulatot rájövök, hogy már megint hülyét csinálok magamból. Inkább lecövekeltem.

A kanyarból már látom, hogy jön a busz. Felsóhajtok. Amikor megáll és nyílnak az ajtók, Gyurka felnyomul rá és azonnal elfoglalja az ablak melletti helyet. “Ide leülhetsz.” – mondom neki, de mivel erre nem reagál, lehajtom neki az ülőkét. Erre már leül. Én pedig mellé. Mindkét kézzel szorosan markolja a hideg, nyarancssárga korlátot és úgy bámul kifelé, mint aki, most jár itt életében először. Velünk szemben egy tizenkét éves forma kissrác ül, hatalmas sporttáskával a lábai között és mp3-jával zenét hallgat. Furcsán méregeti Gyurkát. “Mi a p****t bámulsz, k****g?” – kérdezem magamban, nem is igazán haragból, hanem csak úgy a miheztartás végett. Tekintetem a kakasülőn helyet foglaló szőke csaj irányába terelődik. “Nem semmi!”. Az a típusú csaj, aki hozzá van szokva, hogy minden pasi elkezdi csorgatni a nyálát, amint meglátja, és ezt Ő már annyira, de annyira unja, hogy egy állandósult lesajnáló arckifejezést vesz föl, és látványosan tekergeti az iPod-ját, amivel azt üzeni: “K****a kevés vagy ide, hogy le lehet kopni!” Nem volna rossz odamenni hozzá, rámosolyogni, elmondani, hogy mennyire tetszik a szép szőke haja, aztán meghívni egy kávéra. De hát itt van mellettem az autista bátyám, őt addig hová teszem? Nem mintha, akkor odamennék hozzá, hogy ha egyedül lennék. De így legalább van kifogás. Hirtelen kedvem támad a fülemre rakni a fejhallgatót és belőni a Subscibe-ot, de rájövök, hogy ez mekkora parasztság lenne.

A nyuggerek a Határ út előtt már két megállóval elfoglalták a legjobb pozíciókat, hiszen félő, hogy nem tudnak majd leszállni. Az utolsó métereken mi is csatlakozunk a marhacsordához. Gyurka nehezen áll föl, nem érzi biztosnak a lába alatt a talajt. Remegő kézzel nyúl egyik kapaszkodótól a másikig, mert fél, hogy elesik. A busz nagy erővel megáll, szélesre tárja az ajtókat és Gyurka kakasjárással lépked le a lépcsőkön, majd a leérkezéshez szökell. De csak egy kicsit. Aztán jön a kötelező megállás, hogy összeszedje magát. Az nem számít, hogy mögöttünk tódul kifelé a tömeg. Mondjuk régebben rosszabb volt. Édesanyánkat sírba vittel azzal, hogy leszállás után elkezdett sántítani, kezét őzlábtartásban a mellkasához húzta és olyan arcot vágott, mint akinek rohama van. Velem sohasem csinálta.

Körülbelül tíz másodpercet követően elindulunk az aluljáróhoz. Lent magas hangú tetszésnyílvánítást küld az egyik hajléktalan utcai-vegyes kutyája felé. Az ellenőröknek felmutatja az ingyenes utazásra jogosító rokkantsági kártyáját (80%-ban rokkantosítva). “Ügyes voltam?” – kérdi, mire őszintén azt válaszolom, hogy ügyes volt, mert meglep a talpraesettsége. Az út többi részét szótlanul tesszük meg.

A kapunkhoz érve előveszem a kulcsomat. Alig férek oda az ajtóhoz, mert Gyurka úgy áll ott, mint Mása, amikor sétálni visszük. Csak Gyurka befelé olyan lelkes, nem kifelé. Beengedem, és mintha egy világ változna meg benne. Az előbbi ideges, szorongó világot felváltja egy tavaszi japánkert. Gyönyörű napsütés, zöldellő pázsit, aláhulló cseresznyefa szirmok, hápogó kacsák. Rózsaszín pónilovak szivárványt kakilnak.

Kisimult arccal betrappol Nagymamánkhoz, kiadja neki utasításba, hogy melegítheti a levest, aztán a koszos lábbelijével keresztülvágja magát az egész házon. Az előszobában leül a lépcsőre, leráncigálja a cipőket a lábáról és hozzávágja őket a cipőtartóhoz. Felszalad a lépcsőn és hangosan becsapja az ajtót. Hallom, ahogy feltépi a harmónikaajtót és felcsapja a WC fedelét. Aranyszínű, csobogó kispatak a japánkertben.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.