Főoldal » Premier

Premier

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Jóleső izgatottsággal álltam a nézőtérre vezető ajtó mellett. Néztem, ahogy szépen lassan megtelnek a székek nézőkkel. Aznap este az Esőember című darabot játszották. Premier. Az én szervezésemben. Nekem kellett felügyelnem, hogy minden flottul menjen, kezdve a színészektől, a világításon át, a nézőkig. Az eseményhez kellően kiöltöztem: öltönynadrág, sötétkék ing, hozzá világoslila nyakkendő és sötétszínű zakó. Fekete cipőm kifényezve.  Frissen borotvált arcomat enyhe, de férfias parfüm lebegte körül.

Nem számítottam rá, hogy ennyien eljönnek. Ahogy közeledtünk a kezdéshez, már majdnem teltház volt. Meglepetésemre és egyben megelégedésemre, a közönség sorai közt szép számmal megjelentek autisták is.

Két perccel a kezdés előtt én is elfoglaltam a helyemet. Kellemes széket kaptam jobb oldalon, a harmadik sorban. Velem jött Édesanyám és Gyurka is, aminek külön örültem, mert jelenlétük valamelyest csökkentette szorongásomat.

Lassan kezdett elsötétedni a nézőtér. Kíváncsi voltam a darabra, mert én magam még sosem láttam. Vajon hogyan oldották meg a valóban kiváló filmnek a színházi adaptálását?

Elkezdődött a darab és egy jóleső sóhajtással nyugtáztam, hogy minden a lehető legnagyobb rendben zajlik. A színészek kiválóan játszanak, a közönség pedig érdeklődik a történet iránt.

Úgy húsz-harminc perc elteltével azonban észrevettem, hogy többen láthatóan unják a darabot, és halk, ámde zavaró beszélgetésbe kezdenek. A zaj forrásának irányába néztem és rosszallóan húztam össze a szemöldökömet, de túlságosan messze voltak ahhoz, hogy rájuk tudjak szólni. Visszafordulva aztán észrevettem, hogy mi a pusmogás oka. A színpadon hatalmas tarka ruhás, gólyalábas színészek jelentek meg, sorban egymás mellett. A nagyszabású dráma hirtelen átcsapott egy szégyenletes, undorítóan giccses revübe. A gólyalábasok konfettiket durrogtattak, színes zászlókat lengettek, mindeközben pedig az egész színházat megtöltő, hangos, ordenáré zene bömbölt. Elöntött a forróság, egész testemben remegni kezdtem. Nem tudtam, hogy ezt a darabot így rendezték meg! Ráadásul én vagyok a főszervező! Micsoda szégyen! Tarkóm izzadt, hiperventillálni kezdtem. Fölálltam és átverekedtem magam a mellettünk helyet foglalókon. Muszáj volt odakint egy kis friss levegőt szívnom. Amikor már úgy éreztem, hogy valamelyest megnyugodtam, úgy döntöttem, hogy ha törik, ha szakad én végignézem, elvégre vállaltam a megbízást, és az ezzel járó felelősséget. Ahogy ismét beléptem az ajtón láttam, hogy a közönség nagy része egyszerűen elment, nem bírta tovább. Néhány kitartó elem még maradt, viszont szemmel láthatóan az autisták rendkívül élvezték a dolgot, mert hangos nevetés és bekiabálások mellett adtak hangot tetszésüknek. A színészek arcát döbbenet ülte meg. Nem tudták mire vélni a közönség reakcióját. Egyik-másik szemében még sértődöttséget is véltem felfedezni, bár ehhez az érzéshez leginkább nekem lett volna jogom. Mire visszamentem a helyemre, már teljes volt a káosz. Szegény Édesanyám egymagában ücsörgött a helyén, Gyurka nem volt mellette. Pánikszerűen körülnéztem és láttam, hogy egy sorral feljebb ül néhány autista társaságában. Odamentem és leültem mellé. Ő felhúzott lábakkal ült mellettem.

         Rakd le a lábaidat! – ripakodtam rá, de Ő úgy tett, mintha meg se hallaná.

         Mondom rakd le a lábaidat! Ez egy színház, itt nem illik a koszos cipődet feltenni a székre, ahol mások ülnek!

         Gyöngyi azt mondta, hogy lehet!

         Mit törődsz Te azzal, hogy mit mond Gyöngyi? Gyöngyi egy dilettáns idióta. Nehogy elhiggy neki bármit is, amit mond!

Erre a mellettem ülő őszes hajú, autista férfi hozzám fordult és azt mondta:

         Már elnézést, de az autisták nem dilettáns idióták, hiszen remekül tudnak számolni és képesek a legnagyobb pontossággal megjegyezni a buszok menetrendjét!

         Fogja be a pofáját! Nem magához beszéltem, hanem a bátyámhoz! Maga csak forduljon előre és figyelje az előadást!

Ezt már a körülöttem lévők is hallották. Közvetlenül mögöttem egy fiatal autista lány kétszer is rávágott a fejemre, de olyan erővel, hogy szabályszerűen belesüppedtem a párnázott székbe. Távolról aprópénzzel kezdtek el dobálni. A kis kerek, fémpénzek belecsúsztak a galléromon át a pólómba, nem bírtam megszabadulni tőlük.

Másodpercek alatt lincshangulat kerekedett. A közönség megmaradt része felállva tombolt, kiabált és ugrált, mint egy megvadult majomkolónia, rajtam pedig egyre jobban kezdett eluralkodni a páni félelem.

És ekkor felébredtem.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.