Főoldal » Szünet

Szünet

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Kedves Olvasóim!

Elköszönök, bár nem véglek. Közületek már többen tudják, hogy február elsejével Finnországba utazom, hét hónapra. Ez önmagában még nem indokolná, hogy szüneteltessem a blogomat. Azonban az utóbbi hónapok eseményei, valamint az előttem álló kihívások arra az elhatározásra sarkalltak, hogy félretegyem az autizmus témáját. Tudatos írói eltávolodás ez, mivel már évek óta vezetem (az azóta több változatot megélt) blogot és nem tagadom, hogy belefásultam, kimerültem. Töltekezni megyek hát, tapasztalatokat szerezni, hogy aztán szeptemberben újult erővel térjek vissza. Akkor folytatom a blogot itt a Felsőfokon-on és végre megírom a könyvemet is, amin már oly régóta dolgozom.

Viszont addig sem maradtok olvasnivaló nélkül. Finnországi élményeimről “A Szampó megkovácsolása” címmel fogok útinaplót vezetni, szintén ezen a felületen. Ami lesz benne: finnek, utazás, buli, gyógytorna, kultúra, aikido, brutális őszinteség, és persze rengeteg humor és irodalom. Jövő hét hétfőn már az újdonsült szerzeményemmel fogok jelentkezni.

Búcsúzóul pedig egy különleges írást szeretnék megosztani veletek. Olyan mérföldkő ez, mely magasabb szintre emelte az alkotói munkámat. Talán még emlékeztek a “Csakis könnyedén!” című bejegyzésemhez. Megkérlek titeket, hogy előbb olvassátok el:

Csakis könnyedén!

Most pedig álljon itt a mára ígért történet. Fogadjátok szeretettel! Szeptember elsején újra találkoztok Gyurka guruval!

Átalakulás

 Erősnek kell lenned. Erősnek kell lenned. Erősnek kell lenned.

 Ezt hajtogattam magamban, ahogy ott álltunk, egymást átölelve a Kálvin téri metrómegállóban. A mellemre hajtotta a fejét, én meg csak bambán néztem ki a fejemből. Zakatolt a fejem.

Felnézett rám, és akkor láttam, hogy vékony csíkban könnycseppek gördülnek le azon a szép arcán. Néztem őt és fojtogatott a sírás.

De erős maradtam. Nem sírtam.

         Szia. – mondtam, és felszálltam a metróra.

Ott álltam az ajtóban, kezemben a zsíros kapaszkodóval és néztem Őt. Szemeim előtt becsapódtak az ajtók, majd lassan elmosódott, ahogy elindult a szerelvény. Bámultam tovább. A fekete alagutat.

Kiüresedve kerültem haza. Automatikusan nyitottam, majd zártam ajtót, levettem a kabátomat, leültem a lépcsőre és kikötöttem a cipőfűzőmet, majd cipőmet ledobtam a többi közé.

Édesanyám a konyhánál állt. Nem kérdezett semmit. Ültömben vettem észre.

         Szakítottunk. – mondtam. Próbáltam nyugodt és teljes mértékben közönyös arcot vágni.

         Értem. – mondta és visszament a konyhába.

Kezet mostam, ólmos léptekkel felmentem a szobámba és lassan átöltöztem. Nem akartam egyedül lenni, inkább lementem a szüleimhez. Leültem a kanapéra és hallgattam.

Így ültünk hárman, vagy tíz percen keresztül, némán, miközben a szoba hangos volt a fejemben uralkodó csörömpöléstől.

Aztán beszélni kezdtem.

Unatkozott mellettem.

Nem akart szünetet.

Mennie kellett.

Hagytam.

Nem küzdöttem, nem győzködtem, nem kiabáltam, nem vádaskodtam.

Csak hagytam, hogy menjen.

Tudom, tudom. Majd jön másik.

Mindegy, nem is volt olyan vészes. Egész jól viselem. Azért jóban maradunk. Nem kell, hogy haragudjunk egymásra emiatt. Egy szakítás miatt.

Persze, hogy nem.

Gyurka lépett be a szobába. Rám nézett, tétován. Leült mellém, szorosan, és elkezdte simogatni a hátamat, a maga szokásos módján. Ökölbe szorított kézzel. Felületesen. Arra gondoltam, hogy mennyire nem szeretem az érintését. De most nem húzódtam el tőle, mint szoktam.

         Mi történt Krisztiánka? – kérdezte óvatosan.

         Szakítottunk Virággal. Tudod mit jelent az, hogy szakítani?

         Nem.

         Azt, hogy már nem vagyunk szerelmesek egymásba. Nem fogunk találkozni többet.

         Akkor Virág már nem fog többet átjönni hozzánk?

         Nem hiszem.

         Aha, aha. – mondta. Elnézett mellettem, majd a plafon irányába ívelte tekintetét. Keze szüntelen, körkörös mozdulattal járt a hátamon. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin. Nyelt egyet, majd újból a szemembe nézett és azt kérdezte:

         És ivott energiaitalt?

 Éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. Arcizmaim megfeszültek. Olyan sértettséget éltem át, amilyet ritkán éreztem. Hát ezt nem hiszem el! Már megint ez a kurva energiaital! Mégis, hogy lehet ilyet kérdezni? Ki a tökömet érdekli, hogy ivott-e energiaitalt?

Enyhén, de sokatmondóan elhúzódtam Gyurkától, karjaimat összefontam, még a nyakamat is összébb húztam. Tömör morgás:

         Nem! – jelezve, hogy mára elég volt a bátyámmal folytatott diskurzusból.

 A barátaim nagyon jót nevettek ezen az abszurd szituáción, amikor elmeséltem nekik. Én is velük nevettem. Megállapodtunk, hogy ezen túl, ha valamelyikünkkel szakít a barátnője, akkor azt kérdezzük:

 – És ivott energiaitalt?

 Nevettünk.

Nevettem, valahányszor elmeséltem valakinek. És nevetett a hallgatóság is.

Sosem volt őszinte a nevetésem.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.