Főoldal » Az első maratoni élményem

Az első maratoni élményem

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Az elhatározás már megszületett több mint egy évvel ezelőtt, miszerint lefutom a 30. alkalommal megrendezésre kerülő Bécsi Maratont. Neki is fogtam a felkészülésnek, néhány lefutott félmaraton és nagyobb távok után úgy véltem, meg tudok birkózni a feladattal. A felkészülés során azonban rájöttem, hogy ez már egy kicsit időigényesebb elfoglaltság, mint félmaratonokra felkészülni és lefutni.

Sajnos sok dolog hátráltatott a felkészülés folyamán, betegség, munkahelyi elfoglaltság, és ez a hosszú tél sem tetszett, mert nem szeretek hidegben futni. Maradt a futópad, de ott meg két óránál többet nem vagyok képes futni, egyszerűen nem megy…

Amikor tudtam futottam, és edzettem a nagy napra, hogy ne okozzak csalódást magamnak. Első körben megcéloztam egy négyórás maratont, hogy legyen valami kiinduló pont. Aztán, ahogy haladtam, illetve nem haladtam a felkészüléssel megállapodtam magamban egy 4:20:00-as időben, de az elsődleges cél a teljesítés volt.
Részt vettünk a Balaton kerülő futóversenyen, ahol elég jó formában éreztem magam és kényszerűségből bevállaltam az első napon egy dupla etapot, mely 33 km-t foglalt magába. Ezen is jól teljesítettem a hideg és a szembeszél ellenére, így bizakodva vártam a hátralévő egy hónapot és a maraton futást…

Elolvastam elég sok mindent a maraton futáshoz, ahogy ezt már korábban írtam is, hogy képben legyek a buktatókkal fejben is lejátszottam többször a dolgokat, hogy mikor mire figyeljek, hogy tegyem túl magam egy-egy holtponton.
A nap, amire készültem 2013.04.14. volt. Elárulhatom, hogy sikeresen lefutottam a távot, de azért szeretném leírni, hogy mi is zajlott abban a néhány órában, amíg a pályán voltam.

Eleve, amikor az ember hall egy rajtpisztoly hangot kicsit megugrik az adrenalin szintje, legalább is én így vagyok a dologgal. Aztán amikor még 14 perc elteltével nem éred el a rajtvonalat kezdesz kicsit elgondolkodni, hogy mennyien is vagytok valójában. A pálya eleje nem volt különösebben „veszélyes”, egy kis keringés a Prater mellett, futás a hídon a Duna felett kimondottan jó volt a környezet. A Schönbrunni-kastély előtt aztán egy kis visszafordulás és már rajt is voltunk a félmaraton végéhez vezető úton. Az első nagy lelki folyamat akkor játszódott le bennem, amikor egy laza 2:08:00-as félmaraton teljesítése után nem a célhoz vezető folyosóra soroltam be, hanem a maratoni távon indulókkal együtt a baloldali utat választottam. Ekkor már eldőlt: Nincs visszaút! Meg kell csinálni!

Ekkor már túl vagy az út felén, de tudod nagyon jól, hogy ez a könnyebbik fele volt. Később kiderült, hogy számomra a küzdelem negyede telt el. A félmaratoni táv után a szervezet el kezd máshogy dolgozni. A két óra feletti futás teljesítmény már megköveteli az energia utánpótlást egyre gyakrabban, valamint az a tény, hogy negyed 10-kor sikerült átlépnem a startvonalat, egyértelművé tette számomra, hogy a nap legmelegebb részére fog esni a maratoni táv legnehezebb szakasza.

Két kísérővel indultam a maratonra Bécsbe, de mindketten csak nézőként kívántak részt venni az eseményen. Futni csak én voltam hajlandó. A térképen korábban bejelölt helyeken, ahol a kísérőim bíztatni fognak mindig figyeltem a közönséget, hogy hol is lehetnek, ezzel is kicsit terelve a figyelmemet a fáradtságról. De térjünk vissza a futás második felére…

A félmaraton és a 26-27 kilométerközötti táv nem volt különösebben veszélyes, ezen a távon már nagyon sokszor futottam, így nem is volt ismeretlen számomra az érzés. Aztán jött az, amitől tartottam és fejben nem is tudtam a dolgon átlendülni. A30. kilométerfelett egy sunyi visszafordító szakasz. Ezt bizonyára mindenki ismeri, aki már több versenyen részt vett, amikor az út egyik oldalán oda felé futsz, a másikon pedig vissza. Így amikor mész még az oda felé vezető úton már látod kik jönnek szembe, és látod a távolságjelző táblájukat is. Na ezt nem kellett volna észrevennem… Amikor ráfordultam erre a szakaszra, tudtam, hogy néhány száz méterrel vagyok30 kilométerfelett, és minden rendben is volt, azonban amikor megláttam, hogy a szemben érkezők a 35. kilométerüket teljesítik, akkor tudatosult bennem, hogy bizony ezen a szakaszon2,5 kmoda, és vissza!! Ez vár rám!! Ez testvérek között is legalább fél óra a tervezett sebességemmel… Ekkor szállt el belőlem minden: a lelki ráhangolódásom, a fejben történt felkészülés összeomlott, a fizikai határomat hirtelen öt-hat lépés alatt elértem. Csak iszonyú kínok közt tudtam tovább menni, mert teljesíteni akartam. Hiába bíztattam magam, hogy egy hónappal előtte a Balatonon is futottam már ezen a távon, ahol sokkal zordabbak voltak a körülmények, nem tudtam összeszedni magam. Az adott egy kis erőt, amikor megláttam a fordulópontban elhelyezkedő kis házat.

A fordulás után aztán én voltam az, aki szembe futott a többiekkel, túl voltam a fordító felén és kezdtem magamhoz térni, már amennyire33 kilométerután lehet. Őszintén megmondva, eddig tartott a felkészülésem határa, hiszen33 kilométerfelett még sosem futottam azelőtt… Nem tudtam mit reagál a szervezetem, mit kell tennem a továbbiakban, mire is készülhetek?

Jött is egy elég erős holtpont a36. kilométerután, amikor éreztem, hogy minden lépés a görcs felé rántja a lábam. Hosszabbakat kellett lépnem, hogy kinyújtsam a begörcsölni készülő lábam, azonban ezt már csak fejben tudtam, fizikailag kivitelezni már nem sikerült. Ezen a holtponton egy dolog tudott átlendíteni, amikor váratlanul felbukkant a 37. kilométerkőnél a két kísérőm. Sosem gondoltam volna, hogy egy futóverseny közben két ember buzdítása egyszer majd a meghatódottság szélére fog sodorni, de most kimerültség és az öröm együtt ezt eredményezte. Miután megvolt a váratlan találkozás annyit megbeszéltünk, hogy a célban találkozunk. Ezt nem szeghettem meg, így rákészültem az utolsó 5 kilométerre, melyet – gondoltam magamban – bármikor le tudok futni.

Azért nem volt az olyan egyszerű, de tudtam, hogy lépésről-lépésre közelebb vagyok a cél(om)hoz, az emlékérem megszerzéséhez. Mióta jogosítványom van így még nem örültem út szélén elhelyezett 40-es táblának az biztos J Onnan pedig már a belvárosban hömpölygő tömeg és a többi, már célba ért futó vidám arca fellelkesített és be is futottam a célba, ahol kísérőim tényleg vártak és büszkék is voltak rám. Én is magamra, ezt elárulhatom, mert egyedül, saját felkészüléssel teljesítettem egy olyan dolgot, melyre nagyon sokáig büszke is leszek. Igaz, hogy az időm elmaradt a várt álomtól, de a teljesítés megvan. Ez pedig mindennél többet ér.

Mindenkit arra tudok buzdítani, hogy akinek kedve, ereje, ideje próbálja ki, mert nagy kaland és sokat emlegetett dolog lesz ez mindenki életében az biztos.

A galériában látható a jubileumi érem is, melyet én egy papír képkeretre erősítettem, a háttérben pedig a hivatalos útvonal térképe látható. Nem vagyok és kézműves alkat, de ez még nekem is tetszik, amit összehoztam három kép, egy képkeret és egy megszerzett érem segítségével.

Nem titkolt célom volt a futással az is, hogy az eddig hallott „jó tanácsok”, „instrukciók”, „okosságok” végére járjak, mi igaz, mi nem igaz.

A maraton nem két félmaraton: Távolságban ugyan az, de valóban, két teljesen más útról van szó. Az első nálam még rendben is volt, de a második etap már nem azzal a vitalitással indul természetesen mint általában, így a vége sem lesz olyan, mint egy „normál” félmaratonnak.

A maraton 30 felett kezdődik: Részben adom az elmélet jogosságát,30 kilométerfelett valóban jön (legalább is nálam jött) a holtpont, de úgy vélem edzéssel a felkészülés során heti vagy kétheti rendszerességgel lefutott 30, illetve ennél nagyobb távokkal „ezzel lehet mit kezdeni”.

Első maraton a legnehezebb: Ezt én egyáltalán nem adom ezt az elméletet. Nálam úgy hiszem a második lesz a legnehezebb, ha lesz egyáltalán rá lelki erőm. A félmaratonjaim közül is a második volt a legnehezebb lelkileg, hisz az elsőn nem tudom, mire számíthatok, bevállalom, megcsinálom. A másodiknál már tudom, mikor hol fáj, mire kell edzeni, koncentrálni számomra ez nehezebb.

Nem azt jelenti azonban, hogy mindenkinek maratonistává kell válnia ahhoz, hogy ilyen érzést átéljen. Menyasszonyom az élő példa arra, hogy mekkora élményt tud nyújtani egy ennél rövidebb, de teljesítményünket elsőre messze meghaladó táv teljesítése. Erről majd a következő részben szólok, ígérem nem kell fél évet várni rá…

Én pedig még gondolkodom lesz-e második maraton, vagy egyéb kihívás?

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.