Főoldal » A kutatás dilemmái – az antropológus lét előnyei és hátrányai

A kutatás dilemmái – az antropológus lét előnyei és hátrányai

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

 Ismét több részletben szeretnék írni egy jelenségről, mégpedig a kulturális antropológia művelésének legfontosabb állomása, a terepmunka során felmerülő dilemmákról. Ezeket a bejegyzéseket különösen azoknak ajánlom, akik most kezdenek el ismerkedni a kulturális antropológiával. Elsőként magáról a kutató lényéről essen néhány szó.

Az antropológus lét előnyei

 A résztvevő megfigyelés során az antropológus soha sem tudja levetkőzni, hogy a kutatott közösség szemében ő nem más, mint egy betolakodó – állítja Zempléni András. Egyet kell-e értenünk ezzel az állítással? A kérdés megválaszolásához egyfelől a különböző tereptapasztalatok összehasonlítása, másfelől annak elemzése szükséges, hogy a kutató és a „bennszülöttek” hogyan viszonyul(hat)nak egymáshoz.

  Annyi bizonyos, hogy az antropológus néhány szempontból előnyben van a turistákkal, illetve az adott közösségekbe nem antropológiai kutatási céllal érkező emberekkel szemben. Az egyik, hogy a kutató eleve azzal a szándékkal érkezik a terepre, hogy munkája eredményeképpen megmutassa a világnak: a Másság nem feltétlenül rossz, s mivel előítéleteink részben az ismeretlentől való félelemből fakadnak, a Másság megismerésével és elfogadásával leküzdhetjük sztereotípiáktól hemzsegő etnocentrikus szemléletünket. Ebből következik, hogy maga az antropológus nem fél az idegenség, a Másság élményétől, megtapasztalásától – hiszen ha nem így lenne, nem menne idegenek közé. Ha a kutatott közösség úgy érzi, az odaérkező (legyen akár utazó, akár tudós) fenntartásokkal kezeli őket, „fél tőlük”, akkor sokkal nagyobb eséllyel fogják az illetőt egy bizonyos távolságban tartani maguktól. Ugyan a bennszülötté válás1 az antropológia egyik tiltószabálya (bizonyos távolságot fenn kell tartani a tudományos munkavégzés érdekében), a megismerés előfeltétele a közösségbe való beépülés – egy bizonyos szintig. Ennek megvalósulásához az antropológust nyitottsága és empatikus készsége segíti hozzá (Bakó 2004: 2).

  Hasznos, ha a kutató vagy eleve a helyi nyelv ismeretével érkezik a terepre, vagy pedig a nyelv megtanulásába már a terepmunka elején belekezd, hiszen anélkül nem tudná megérteni a helyiek megnyilvánulásait. Ennek köszönhetően egyfelől jobban meg tudja értetni a közösséggel, miért is van ott (vagyis, hogy semmiféle rossz szándék nem vezérli – sőt), másrészt a legtöbb embernek szimpatikus, ha egy odalátogató idegen erőfeszítéseket tesz azért, hogy az ő nyelvükön szólaljon meg. Ez egyfajta tiszteletet is kivált a helyiekből. Az antropológus nyelvtanulási küzdelmeivel bebizonyíthatja, hogy részben ő is egy közülük, hiszen osztozni próbál velük kultúrájuk egyik meghatározó elemében.

  Az antropológus befogadását tehát a jóindulat kimutatása (különösen, ha azt a közösség fel- és elismeri), a kölcsönös bizalom fokozatos kiépülése, a kutató nyitottsága, empatikus készsége (Bakó 2004: 2) és a közösség iránt tanúsított valódi érdeklődése teszi könnyebbé.

Az antropológus lét hátrányai

  Annak érzése azonban, hogy „betolakodtunk” valaki(k)nek a világába, mindig meghúzódik a tudat hátterében – mind a kutató, mind a tanulmányozott közösség részéről. Hiszen minden társadalom részben attól társadalom, hogy meghatározott szabályrendszerrel bír, amely egyben a társadalom tagjai által elvárt, helyesnek ítélt viselkedést is előírja. A csoportba érkező kutató sosem lesz olyan, mint ők, de gondolkodásuk és viselkedésmintáik egyes aspektusait megismerheti és elsajátíthatja – ezzel az antropológus személyisége fokozatosan formálódik, mégpedig (ha csak a terepmunka idejére szólóan is, de) a közösséghez idomulva. Ilyen folyamatokkal párhuzamosan a kutató egyre bizalmasabb kapcsolatba kerül a „bennszülöttekkel,” s a kötelékek mélyülésével egyre mélyebbre hatolhatunk a közösség privát, autentikus légkörű életébe (Bakó 2004: 2). Ha szerencsénk van, „közösségi tudásra” is szert tehetünk, amely hazatérve irányadó a szelekciós folyamatban, például abban, hogy mit szabad és mit nem szabad megírnunk az összegyűjtött anyagból. A megjelenő szövegnek komoly következményei lehetnek a kutatott közösségre nézve, mind egyénileg, mind kollektíven. Tudósként megírhatunk olyan dolgokat, napvilágra hozhatunk olyan „mély” információkat, amelyeket a közösség tagjaként (tehát a „közösségi tudás” birtokában) nem tennénk. Ebből a szempontból mindegy, hogy anonimizálunk-e vagy sem – az emberek felismerik egymást, ami sok zűrzavarral járhat (Bakó, 2004: 5-6).

Zempléni és a titok

  Zempléni András az Észak-Elefántcsontparton élő szenufó közösségben folytatott kiterjedt kutatást, amely után kidolgozta interaktív titokelméletét. Tanulmányában (Zempléni, 2000) az antropológusok más közösségekbe való betolakodását a tudott és az elhallgatott titok, illetve a hallgatni tudás jelentőségének aspektusaiból vizsgálja. Bírálja napjaink etnológiai szövegei megalkotásának azt a vonását, miszerint „sterilizálják” azokat azzal, hogy kihagyják belőle az életszerű részeket, és homályban tartják a kutató cselekedeteit. Az egyik, saját mesterségére vonatkozó etikai dilemmát, nevezetesen a kutató betolakodásának elkerülhetetlenségét önkritikával értelmezi újra. Azt gondolja, hogy lehet a kutató bármilyen empatikus, „akarva akaratlanul abba ártja bele magát, amihez semmi köze” (Zempléni, 2000: 199). Hiszen a terepen nem maradhat észrevétlen, s munkáját sem tudja észrevétlenül végezni – hacsak nem kifejezetten ez az (etikailag megkérdőjelezhető) szándéka. Ezt azonban nem feltétlenül negatívumként fogja fel, hanem az antropológiai kutatás (vagyis a mások életébe való betolakodás művészete) egyik jellegzetességének, sőt: az ott tartózkodás céljának tartja. Zempléni – tapasztalatai alapján – felhívja a figyelmet arra a válaszreakcióra, amit a bennszülöttek a betolakodásra adnak – ez pedig a titok. (A titoknak egyébként más fontos funkciója is van: a genealógiai emlékezethez hasonlóan hozzájárul a csoport kohéziójának biztosításához.) (Zempléni, 2000: 198-203)

  Vajon miért avatták be Zemplénit a szenufók bizonyos titkaikba? Későbbi kutatásai során ráébredt, hogy csupán egy „tudatlan gyermek” volt, aki „minden dolgot annak képzelt, ami nem volt, és aki azt gondolta, hogy az utolsó rejtett dologról van szó, holott az csak a következő titok tetszetős fedele volt.” Hiszen csak később tudta meg, hogy bizonyos titkokból szándékosan kihagyták, ami jól példázza a helyiek védekező reakcióját (Zempléni, 2000: 201-202).

  A szerző emlékeztet bennünket arra, hogy a gyarmati érdekeket szolgáló, klasszikus antropológia politikai keretét olyan kutató-kutatott viszony jellemezte, amelyben az előbbi civilizáltsága került szembe az utóbbi alávetettségével. Kettős kényszernek (double bind) nevezi azt a jelenséget, amelyben az antropológus betolakodó, a kutatott közösség világát átalakítani törekvő attitűddel érkezik, és ettől a hatalmi viszonytól képtelen függetleníteni magát. Ennek velejárója az etnológus arra való igénye, hogy a kutatott közösség befogadja és egyben információkat szolgáltasson neki. Ezzel a külső nyomással szemben védekezik a közösség a titokkal (illetve annak misztériumával), amelyet Zempléni az etnográfiai kapcsolat egyik alkotóelemének tart, hiszen a kommunikációt nem csak gátolhatja, hanem élénkítheti is. Mivel a titok egy feszültséggel telt dolog,2 természetes módon „utat tör a címzettek felé,” ami három módon történhet. A felfedés akkor jellemző, ha a kutató (identitása megtagadását elkerülendő) nem szeretné elkötelezni magát a kutatott közösség iránt. A diszkrét, folyamatos közlés abban az esetben releváns, amikor az antropológus empatikus képességeit bevetve igyekszik elnyerni a közösség bizalmát, míg kiszivárgásról akkor beszélünk, amikor a kutatót a közösség tagjai látják el témákkal és információrészekkel (rosszabb esetben misztifikálás céljából). Az etnográfus birtokába került információk különböző módon hatnak aszerint, hogy milyen módon jutottak tudomására – természetesen mást jelentenek, és vizsgálni is másképpen szükséges őket. Felfoghatók a figyelmet olyan társadalmi tényekre felhívó jelekként is, amelyeknek a közösség csak egy kis szeletét fedte fel a kutató előtt. A kutatottak védekezési stratégiájának kettősségeként értelmezhető, hogy „rejtőzködnek” betolakodó elől, félrevezetően taktikázva őrzik kultúrájuk valóságát, ugyanakkor szeretnék is megmutatni magukat, hogy „valamilyen tekintélyre és megbecsülésre tegyenek szert a ’felsőbbrendű’ etnográfussal szemben” (Zempléni 2000: 202-205).

  A felfedett titok értelmezése azt a veszélyt rejti magában, hogy ha az antropológus nem helyezi az így felfedett „valóságot” a helyi kulturális kontextusba, akkor az könnyen egy látens koherenciával, „hamis kulturális globalitással” felruházott valóság lesz. Ezt elkerülendő, érdemes elsősorban azokra az információkra, bizalmas közlésekre támaszkodni, amelyeket a kutató, mint bizalmas rituális vagy egyszerű közlés során szerez. Hiszen az ilyen információk a helyi kontextusba ágyazódnak, ami „eleve kizárja a betolakodó jelenlétéhez való igazodás gyanúját” (Zempléni 2002: 205). Még ebben az esetben is felmerül azonban egy etikai dilemma, amely az adatok bizalmas voltából fakad. Ha az antropológus nem rendelkezik azzal a közösségi tudással („indigenous knowledge” – vagy annak egy szeletével), amely lehetővé teszi számára, hogy helyesen kiszűrje, mit szabad és mit nem szabad megírni, akkor a közösség megvonhatja tőle bizalmi helyzetét, s ismét titkolózásba fognak. Alapvető titkolózás azonban mindvégig megmarad a védekezési stratégia elemeként, oly módon, hogy az adatokat „szociokulturális fantomképek” formájában közlik – azaz, az alkalmazott kategóriák félrevezetőek lehetnek, mivel azok gyakran általánosítások. Ez a bennszülöttek leleményességére, ügyeskedésére és óvatosságára utal, ami egyértelműen a betolakodóval szembeni mindig fennálló bizalmatlanságból fakad (Zempléni, 2002: 205).

  Végül Zempléni egy jó tanáccsal zárja tanulmányát, annak érdekében, hogy elkerüljük az intellektuális veszteségeket és a társadalmi hátrányt, kilépve abból a titkok övezte közösségből, ahol az antropológus bizalmat nyert: a kutatónak el kell hallgatnia egy részét annak, amit tud – csak így lehet „az etnológus betolakodásának, vagyis terepéletrajzának története (…) az etnográfiai leírás hűségének záloga” (Zempléni 2002: 206).

1 A „going native” vagy a „cushingi metamorfózis”. Cushing az arizóniai pueblo indiánoknál végzett terepmunkája során túlságosan is beépült a közösségbe, amely esetet a szakma azóta is a tiltott terepmunka-tettek feketelistáján tart számon.

2 A feszültség abból a kapcsolatból fakad, amely két, negatív kapcsolatban álló személy között áll fenn: a titok őrzője és a visszatartott tartalom tárgyaként szolgáló címzett között. Lásd: Zempléni, 2000:182

Források:

Bakó Boglárka: A terepmunka értelmezése, avagy az etikusság határán. In: Kisebbségkutatás. 2004/3. szám, 388-395.

Bakó Boglárka előadásán elhangzottak. 2010, ELTE

Zempléni András 2000 Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról. In: Tabula 3 (2), 2000,181-214.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.