Főoldal » Globális szegénység és éhínség (1. rész)

Globális szegénység és éhínség (1. rész)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

“A jelenség méretei kérdésessé teszik azokat a pénzügyi, termelési és kereskedelmi rendszereket, amelyek különféle politikai kényszerekre támaszkodva fenntartják a világgazdaságot. Ezek ugyanis képtelenek megszüntetni a múlt időkből örökölt társadalmi igazságtalanságokat, és korunk erkölcsi követelményeinek sem képesek eleget tenni. S miközben az embert az általa teremtett feszültségek szolgájává teszik, míg egyre gyorsabban merítik ki a föld gazdagságát és erőit, valamint szennyezik a környezetet, ugyanezek a rendszerek egyre szélesítik a nyomor övezeteit és terjesztik a félelmet, a hiú reményeket és az erőszakot…”1

Az éhezés valósága és kihívásai

A szegénység globális kihívása jellegét tekintve gazdasági-technikai, miközben etikai és politikai természetű (Római Dokumentumok – a továbbiakban: R.D. – XVII, 7.), így dolgozatomban nagyrészt ezekről az aspektusokról lesz szó.

A világméretű szegénységnek számos oka van, amelyek közül a legtöbb gazdasági-politikai természetű. Például, ugyan a Földön megtermelt élelmiszer elegendő lenne minden ember számára napi 2700 kalória biztosítására, az élelem megtermelése és elosztása egyenlőtlenül és igazságtalan módon zajlik. Hiába duplázódott meg a világ élelemtermelése 1950 és 1980 között: az ezredfordulón 1,1 milliárd ember éhezett, amely szám mára elérte a 1,5 milliárdot. Az élelemhez való hozzájutás esélyei és a pénzkereset mértéke egyenlőtlenek (R.D.XVII, 25.), vagyis „az elosztási rendszerek és a családi jövedelem határozza meg az élelmiszerekhez való hozzájutást”2 (R.D.XVII, 7.). Ebből következik, hogy az egyenlőtlenségnek és igazságtalanságnak a szegények az elsődleges áldozatai, azon belül is a gyermekek, a várandós vagy szoptató anyák, a betegek és az idősek, de a menekültek és a hontalanok is veszélyeztetettek (R.D.XVII, 12.).

A szegény rétegekben általános jelenség, a tartós éhezés vagy alultápláltság számos negatív következménnyel jár – mind az ember fizikai és szellemi állapotára, mind a környezetre. Nem véletlen, hogy a gazdagabb országokban alacsony a születési és a halálozási ráta (R.D.XVII, 19.). A tartós éhezés „súlyosan károsítja a szervezetet, apátiához, a szociális érzék elvesztéséhez, közömbösséghez vezet,”3 ami az egyik oka a nincstelenek gazdasági és társadalmi inaktivitásának. Az életszínvonalbeli különbségek azonban konfliktushelyzeteket szülhetnek (R.D.XVII, 23.), s az elégedetlen társadalmi rétegek lázadó csoportokba tömörülve folytatnak támadásokat a kormány, és sok esetben a lakosság ellen is. Ez a jelenség Afrikában igen jellemző.

A Cor Unum Pápai Tanács által deklarált Római Dokumkentumok XVII-ben olvashatjuk, hogy az éhség elsősorban a szegénység következménye, s egyszerre ered:

  1. a fejlett országok optimális gazdaságpolitikájának hiányából,

  2. a gátló struktúrákból és szokásokból (a fejlődő országok monopolhelyzetű gazdasági szervezetei inkább fékjei, mint motorjai a fejlődésnek, nemzetközi szinten pedig a kereskedelmi korlátozások a gátló tényezők), valamint

  3. egyének és csoportok erkölcsi magatartásból (pénz, presztízs és hatalom hajszolása, kiterjedt korrupció) (R.D.XVII, 13-14.).

A szegénység problémaköre tehát komplex, egymással összefüggő jelenségekből tevődik össze. A gazdaságilag fejlettebb országokat több évtizede foglalkoztatja az a kérdés, hogy hogyan lehetne kiemelni az embermilliárdokat a mélyszegénységből. Mind a központi kormányzatoknak, mind nem kormányzati szerveknek és a magánszemélyeknek megvannak a maga hatékonynak vélt módszerei. Számos nem kormányzati szervezet úgy vállal szerepet ebben a küzdelemben, hogy széles rétegeket juttat hitelhez (amely elősegíti az önellátó gazdálkodást felváltó gazdasági szerkezet kialakítását); a szerves fejlődés alapjait azonban csak akkor rakhatjuk le, ha támogatjuk a közösségi kezdeményezéseket, mivel ez által hosszútávon felszámolható lenne a segélyekből való vegetálás. Az egyik legnagyobb sikerként könyvelhetőek el azok a programok, amelyek új, helyi szinten kezdeményezett önálló vállalkozásokat támogatnak, illetve amelyek helyi intézmények és közösségek erősítését szolgálják. Ezeknek a szervezeteknek szerepét tehát a figyelemfelhívás és a cselekvés kettősével jellemezhetjük (R.D.XVII, 55-56.). A közösségi kezdemények támogatására vonatkozik az éhező tömegek önszerveződésének előmozdítása is, hogy együttesen képviselhessék érdekeiket (R.D.XVII, 40-41.).

A cél tehát az, hogy olyan ismeretekhez és technikai eszközökhöz juttassuk a fejlődő országokat, hogy azok idővel önerőből, saját gazdasági és emberi tőkéből tudják biztosítani a stabil fejlődést. A gyakran erőteljes és durva reformok azonban túlnyomóan olyan döntések során születnek, amelyeket nem a fejlődő országok hoznak. Az ilyen reformokat kísérő nemzetközi segélyek egyben eszközül szolgálnak az államhatalom felé történő nyomásgyakorláshoz, amellyel el akarják fogadtatni a felülről és kívülről érkező reformokat a fejlődő országok kormányaival. Ez a másik oka annak, hogy a nemzetközi szervezetek és az NGO-k fontos feladata az érintett társadalmi csoportok részvételre buzdítása a demokratikusabb döntési folyamatok érdekében (R.D.XVII, 44.).

A szélsőséges szegénység problémakörének politikai aspektusai

A politikai akarat hiánya több dimenzióban is megnyilvánul. Az egyik eset az, amikor humanitárius krízis esetén számos nemzetközi szervezet és fejlett ország küld gyorssegélyként szolgáló élelmiszert a háború vagy természeti katasztrófa sújtotta övezetekbe. Sajnos gyakran előfordul, hogy a humanitárius segítségre szoruló csoporthoz nem engedi eljuttatni az élelmiszersegélyeket az adott ország kormánya. Az élelmiszer megvonását, mint politikai-katonai fegyvert többször felhasználták már a történelem során,4 s használják fel mai is (R.D.XVII, 21.). Pedig a Világnyilatkozat a táplálkozásról című dokumentum is kimondja: „Az élelmiszersegélyt nem szabad politikai engedetlenségre, földrajzi helyzetre, nemre, korra, vagy etnikai, törzsi, vallási hovatartozásra hivatkozva megtagadni.”5

Azt se feledjük, hogy a segélyező államnak is megvan a maga felelőssége. Ha veszélyes stratégiákat követő államnak adunk segélyt, az még bátorítja is az adott kormányt, amely jogtalanul élvezi a pénzügyi támogatás előnyeit, miközben politikája nem egyezik a nép valós érdekeivel. Ezért a fejlett országoknak el kellene gondolkodniuk azon, „vajon nem adtak-e ilyen értelemben negatív jelzéseket hosszú éveken át.”6 (R.D.XVII, 23.)

A másik politikai aspektus a szegények demokráciában meglévő, vagy éppen hiányzó szerepében vizsgálandó. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy éppen azok nem képesek az önszerveződésre, vagy a kormány felé történő hatékony nyomásgyakorlásra, akiknek leginkább fel kellene szólalnia. Ahhoz, hogy elismerjék végre a szegényebb rétegek társadalmi szerepét, a gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális élet gyakorlatainak és magatartásformáinak olyan megváltoztatására van szükség, amely elvezet az igazi demokráciához. Hiszen „egy demokrácia annak alapján ítélhető meg, hogy mennyire képes összehangolni a szabadságot és a szolidaritást, és így elhatárolódni (…) olyan tanoktól, melyek tagadják a szabadság értelmét, vagy amelyek akadályai a valódi szolidaritásnak.”7

Legalább ekkora problémát jelent a politikai akaratnak az a hiánya, amely a fejlesztési tevékenységekben nyilvánul meg. A gazdag országoknak megvannak az eszközei és pénzösszegei a szegények megsegítésére, ám ehhez általában nem fűződik politikai-gazdasági érdekük, vagy pedig nem ismerték fel azokat.

A szegénység jelenségének gazdasági aspektusai

A fejlődő világban a 42 legkevésbé fejlett ország közül 28 Afrikában van (R.D.XVII, 12.). Ez az a kontinens, amelyet a legmélyebben súlyt a szélsőséges szegénység és éhezés. Az afrikaiak kb. kétharmada mezőgazdasági munkából él (a fejlődő országok népességének 50-80%-a), ugyanakkor több mint fele nem rendelkezik földdel. Eközben a fejlődő országok multinacionális élelmiszeripari cégei által használt területek javarészt az északi félteke népességének biztosít táplálékot, mégpedig a talajt kimerítő mezőgazdasági módszerekkel (R.D.XVII, 53.).

Az agrárszektorral kapcsolatos kérdések a környezetvédelemmel is összefüggenek. Az olyan fejlődő országokban, ahol alacsony hozamú a mezőgazdaság, a népesség gyakran éhezik két aratás között: ha az előző aratás rossz volt, az éhezéstől legyengült emberek nem képesek a következő aratáshoz való felkészülésre, az élelmiszerhiány miatt megeszik a vetőmagot, és nagyobb mértékben fosztják ki a természeti erőforrásokat. Ezzel felgyorsul a talaj eróziója vagy elsivatagosodása, és az élelmiszerbizonytalanság miatt ellehetetlenedik a (fejlődéshez szükséges) hosszú távú programok megvalósítása (R.D.XVII, 12-13.).

Nemcsak a mezőgazdasági, hanem a kereskedelmi struktúrák is kifogásolhatóak. A világgazdasági rendszer igazságtalanságainak leginkább a szegény országok vannak kitéve. Ez jól megmutatkozik az import- és exportkereskedelem összefüggéseiben. Ha például a mezőgazdasági (pl. gabona-) fölösleggel rendelkező fejlett államok ingyen (vagy nagyon kedvező áron) exportálják azt olyan fejlődő országokba, ahol a rizs az alapélelmiszer, akkor a népesség táplálkozási szokásainak megváltoztatására kényszerül, miközben az (amúgy is támogatásra szoruló) helyi termelők rosszabb helyzetbe kerülnek. Ha viszont drágán kínálják a fejlett államok exporttermékeiket, azt a Harmadik Világ beliek képtelenek megfizetni. Az árpolitika veszélyei egy-egy országon belül is megmutatkoznak: ha valamely fejlődő ország hatóságai nagyon alacsonyra szabják a mezőgazdasági termékek árát, a parasztok a városlakók mintegy segélyezőjévé válnak, ami kedvez a falusi elvándorlásnak (R.D.XVII, 22-23.), s így megnő az esély a városba vándorló családok nyomornegyedekbe süllyedésének (hiszen kevesen találják meg a várva várt munkalehetőségeket).

Számos kritika érte már a neoliberális gazdaságpolitikát, napjaink világkereskedelmi rendszerét. Az önszabályozó piaci folyamatokba kevés beleszólása van a sok független résztvevőnek, a piaci árszintek pedig manipuláció tárgyaivá válhatnak (R.D.XVII, 48.). Ez már a ’80-as években is megtörtént: az olajválság hatására az afrikai országok „látványos módon megnövelhették állami szektorukat, ám a könnyen szerzett pénznek ez a korszaka számos túlzáshoz vezetett: szükségtelen, téves és rosszul végrehajtott tervek születtek, brutálisan lerombolták a hagyományos gazdaságot, minden országban megnövekedett a korrupció.”8 Végül ezen országok beszüntetni kényszerültek az adósságtörlesztést, az életszínvonal pedig zuhanni kezdett (R.D.XVII, 15-16.).

Összességében véve a legtöbb fejlődő országnak folyamatosan csökkent világkereskedelmi pozíciója az I. világháború óta. Ennek egyik oka a fejlett országok protekcionista politikája,9 illetve diszkrimináló vámai, amelyek akadályozzák a többiek kereskedelmi, illetve exportra termelő ágazatainak fejlődését. Miközben az utóbbi államokban megnőtt az importigény (elsősorban az élelmiszer és a fejlesztéshez szükséges technológiák, a termelési-értékesítési tapasztalatok, a szakértelem és a kutatás-fejlesztési technológiák iránt), addig ezen országok exportlehetőségei korlátozódtak. Ennek eredményeként mélyült az import-kifizetések és az export-bevételek közötti szakadék, miközben a devizaforrások csökkentek a kölcsönökre rótt kamatok miatt (Myrdal, 65-68.), ami súlyos eladósodáshoz vezetett.

Szintén a versenyhátrány hátulütője, hogy a termelési kapacitás fejlődését jelentősen befolyásolja a termelési technikák (gén-technológiai ismeretek stb.) elterjedtsége – viszont a legtöbb fejlődő ország nem rendelkezik az intenzívebb termeléshez szükséges tőkével, a termelés továbbra is elsősorban az emberi erőforráson alapul, a technikai eszközök korlátozottak és a vízszerzés is problémát okoz. Ugyanakkor a modern mezőgazdasági eljárásokat, az intenzív termelést gyakran vádolják a környezet károsításával, a természeti erőforrások veszélyeztetésével (víz- és talajhasználat, a trágya és növényvédő szerek meggondolatlan alkalmazása). Arra kell tehát törekedni, hogy a szegény országok olyan mezőgazdasági gyakorlat felé fejlődjenek, amely nem szakad el annak természeti alapjaitól. A modern mezőgazdaságban ugyanis e két tényező „kölcsönösségét a mezőgazdasági technológia és a gazdasági környezet közötti sokkal kockázatosabb kettősség váltotta fel”10 (R.D.XVII, 25-26.).

A szegény országok fejlődését visszavetette az a gazdasági és társadalmi szerkezetrombolás, ami különböző politikai okok következménye mind a fejlődő országok, mind az iparosodottak részéről (az előbbiek esetében ilyen a helyi termelők kárára a mezőgazdasági árakat mesterségesen alacsonyan tartó politika, vagy a hagyományos élelmiszertermelő kultúrák rosszul irányított fejlődési útra lépése, míg utóbbiakban a terményfelesleget dömpingáron exportáló, erősen protekcionista mezőgazdasági politika) (R.D.XVII, 23-24.).

A gazdasági fejletlenség természetesen nemcsak a mezőgazdaságra, hanem az iparra is vonatkozik. A Harmadik Világ lakosságának nagy része kénytelen olyan (számunkra alapvető, természetes) szolgáltatások hiányában élni, mint például az áram. Az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) tanulmánya szerint az emberiség közel egyharmada él sötétben azért, mert nem rendelkezik energiaforrással. A burundiak, csádiak, libériaiak 3, a ruandaiak, a Közép-Afrikai Köztársaságban és Sierra Leonéban élőknek kevesebb, mint 5%-ának van áramellátása.

A szegénység mértékét fokozó, s egyben a fejlődést gátló jelenségek közül nem kerülhetjük meg a gazdasági, s egyben politikai motivációk mozgatta nagyfokú fegyverkezési versenyt. A nyolcvanas években az összes katonai kiadás összege elérte az évi 1 billió (ezermillió), 1983 és 1991 között a csaknem 1000 milliárd,11 2005-ben pedig az 1.120 milliárd dollárt (ennek felét az USA költötte el). Eközben 2005-ben, a G8 csúcstalálkozón csupán 50 milliárd dollárt különítettek el Afrika támogatására…Pedig a katonai kiadások 10%-a elegendő lenne ahhoz, hogy elkezdődjön a világméretű éhínség felszámolása.12 Elgondolkodtató az a tény is, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja tartja ellenőrzés alatt a globális fegyverpiac 88%-át – tehát ugyanazon országok ülnek a békekonferenciákon, mint azok, amelyek fegyverek gyártásához és forgalmazásához asszisztálnak, így erős érdekük fűződik ahhoz, hogy a békét sose érjük el. Nem véletlen, hogy számos civil szervezet hangot ad azon követelésének, hogy a halálra költött összegek ezentúl az életet szolgálják, és kezdődjön el a progresszív leszerelés.

A szegénységhez, illetve az egyenlőtlenségekhez az a tény is hozzájárul, hogy jelentős eltéréseket találunk a fejlett és a fejlődő államok között, ha azt akarjuk megvizsgálni, hogy ki milyen földrajzi, társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai háttérrel lendül(t) neki a fejlődésnek. A fejlett országok még az ipari forradalom előtt nemzetállamokká váltak, s rendelkeztek racionális, modern tudományos gondolkodással, modern mezőgazdasági és ipari technológiákkal, spontán beinduló fejlődési múlttal. A Harmadik Világ országaiban viszont nincs hagyománya a korszerűsítési elgondolásoknak, és függetlenségüket is sokkal később nyerték el. További eltérés, hogy a fejlődő országok (általában) szegényebbek természeti erőforrásokban, mint amilyenek a mai fejlett országok voltak akkor, amikor ráléptek a fejlődés útjára – kivéve Afrika és Latin-Amerika egyes országait, ahol azonban nem rendelkeznek azzal a tőkeforrással, amely a kiaknázásukhoz szükséges. Fontos, éghajlati sajátosságokból fakadó tényező, hogy a fejlődő országok többségében uralkodó hőség és magas páratartalom kedvez a talaj romlásának és hozzájárul az alacsony termelékenységhez (a növénytermesztés, az erdőgazdálkodás, az állattenyésztés esetében egyaránt). Veszélyezteti a munkások egészségét, csökkenti a munka hatékonyságát és idejének hosszát (Myrdal, 59-63.).

Társadalmi és kulturális háttér

Az éhezés kockázatának mértéke a társadalmi helyzettől is függ (táplálkozási tabuk, nők társadalmi és családi státusza (képzetlensége), írástudatlanság, a családtervezés hiánya, munkanélküliség stb.) (R.D.XVII, 19.). Sok fejlődő országban nem ismerik el eléggé a nők meghatározó társadalmi szerepét, kiváltképp ami a szegénység felszámolását illeti.13 Ha a szegények társadalmi helyzetük miatt perifériára szorulnak, veszélybe kerülhet a közösség egysége és megfelelő épülése. Önszervezés joguk gyakorlása elengedhetetlen a nyomorból való kiszabaduláshoz (R.D.XVII, 35-36.).

Fontos társadalmi jelenség a magas népességnövekedési ráta, amelyet ha nem kísér technológiai változás, az a talajok kimerülését és egyben a mezőgazdasági termelés ciklusának megakadását vonja maga után (R.D.XVII, 20.). A demográfiai robbanás visszaszorításához nemcsak a születésszabályozás járul hozzá, hanem „a gazdasági és társadalmi fejlődés, a nők életfeltételeinek javulása és (…) a gyermekhalandóság csökkentése is.”14 Elfogadott tény, hogy a túl nagy népességnövekedés inkább visszafogható a szélsőséges szegénység csökkentésével, mint a szegénység növekedése a szaporulat csökkentésével. Abban azonban különböznek az álláspontok, hogy milyen eszközökkel kellene elérni a népességszaporulat mértékének visszafogását.15 (R.D.XVII, 20-21.).

Néhány releváns társadalmi gyakorlat a fejlett országokra vonatkozik. Sokat segíthetnének, ha szervezettebben és nagyobb mértékben adnának át bizonyos elméleteket és azok gyakorlati ismeretét a fejlődő országoknak, akkor többet segíthetnének. A neves svéd tudós, Myrdal kiemeli ezek közül azt a lehetőséget, amikor „a tudomány és technika fejlesztésének jelentős részét olyan problémákra orientálnák, amelyek megoldása a fejletlen országok érdekében állna.”16 Myrdal a tudományon nemcsak olyanokat ért, mint pl. a biotechnikai ismeretek, hanem a társadalomtudományokat is, amelyek hozzájárulhatnának a társadalmi jelenségek és problémák jobb megértéséhez, orvoslásához, vagy a népek közötti szolidaritáshoz vezető út meghatározásához. A szolidaritás kultúrájának elterjesztésében mind a médiának, mind a nevelésnek fontos szerepe van (R.D.XVII, 54.).

1 II. János Pál, Redemptor hominis enciklika, 1979, 16. o.

2 FAO, L’ampleur des besoins. Atlas des produits alimentaries et de l’agriculture, Róma, 1995, 16. o.

3 Római Dokumentumok XVII, Cor Unum Pápai Tanács. Budapest, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 2002, 11. o.

4 Sztálin a ’30-as évek táján 8 millió ukrán paraszt halálát okozta, Etiópiában pedig a politikai ellenőrzés érdekében áttelepített népesség éhezett az erőltetett migráció és a termőföldek elhagyása miatti éhínség miatt. Az egyház szerint ezeket a cselekményeknek emberiség elleni bűnnek kellene tekinteni. Lásd: Római Dokumentumok XVII.: id. mű, 21. o.

5 FAO és WHO, Conference Internationale sur la Nutrition. Déclaration mondiale sur la nutrition, a konferencia zárójelentése, Róma, 1992, 15. pont. Idézi: Római Dokumentumok XVII-: id. mű, 2002, 22. o.

6 Római Dokumentumok XVII.: id. mű, 2002, 23. o.

7 U. o.: 39. o. A katolikus egyház álláspontja az, hogy minden éhezést kiváltó gazdasági válság valójában az igazságosság válsága és hiánya. Ezét végig kellene gondolni, hogy milyen összefüggés áll fenn „az egyének hiányos részvétele a társadalmi igazságosság megteremtésében és mértékadó gazdasági magatartása, valamint az elosztó mechanizmusok egyre kisebb hatékonysága” között. Lásd: U. o. 61. o.

8 Római Dokumentumok XVII: id. mű, 2002, 15. o.

9 A fejlett országokban végbement gyors műszaki fejlődés miatt csökkent a felhasznált nyersanyagmennyiség, miközben egyre olcsóbban és egyre nagyobb tömegben lettek képesek azt előállítani – ezzel csökkentette a kitermelő ágazatok iránti keresletet, ami nagyban érintette a fejlődő országokat. Lásd: Myrdal, 1974, 66. o.

10 U. o.: 26. o.

11 Bognár Károly: A hidegháború ára, a fegyverkezés terhei a világban. In: Hadtudomány X. évfolyam, 1. szám. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2000/1_2.html

12 Háború Nélküli Világ kampány – Humanista Mozgalom: Növekvő béke vagy növekvő pusztítás. http://www.atomfegyverstop.hu/files/HNV_video.doc

13 Afrikában például általában ők a családi táplálék javarészének előállítói. Ha ők szegények és alultápláltak, az jövendőbeli gyermekük egészségét és iskoláztatási esélyeit is veszélyezteti. Emiatt különösen fontos társadalmi helyzetük javítása, elsősorban az egészségügyi ellátás és képzési lehetőségek biztosítása számukra. Római Dokumenumok XVII, 2002: id. mű, 41-42. o.

14 U. o.: 20. o.

15 A katolikus egyház például azt a (számomra ambivalens) nézetet vallja, hogy a cél etikailag úgy valósítható meg, ha a párokkal sikerül „a születésszabályozásnak az ember valódi természetével összhangban álló módszereit” elsajátíttatni. Lásd: Római Dokumentumok XVII.: id. mű, 21. o.

16 Myrdal (1974): id. mű, 71. o.

Források:

Bognár Károly: A hidegháború ára, a fegyverkezés terhei a világban. In: Hadtudomány X. évfolyam, 1. szám. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2000/1_2.html

Gunnar Myrdal: Korunk kihívása: a világszegénység. Egy szegénység elleni világprogram vázlata. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974

Háború Nélküli Világ kampány – Humanista Mozgalom: Növekvő béke vagy növekvő pusztítás. http://www.atomfegyverstop.hu/files/HNV_video.doc

Római Dokumentumok XVII, Cor Unum Pápai Tanács. Budapest, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 2002

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.