Főoldal » Globális szegénység és éhínség (2. rész)

Globális szegénység és éhínség (2. rész)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A szegénység és éhínség felszámolására irányuló törekvések

Gazdasági-politikai szemlélet

Az éhezés csak a helyi táplálkozás biztonságának megteremtésével számolható fel,1 amelynek alapvető kritériuma a lokális termelést hasznosító programok és a termelőket védő hatékony törvényhozás létrehozása, továbbá a nemzetközi kereskedelmi stabilitás és igazságosság előmozdítása. A helyi termelők akkor élvezhetnek elsőbbséget, ha megteremtődik a helyi mezőgazdasági piacok jobb ismeretén és irányításán alapuló gazdasági és társadalmi környezet (technikai képzések fejlesztése, helyi jövedelmek biztosítása, a fejlődő országok közötti összehangolt munka, paraszti érdekszervezetek létrehozása stb.). A cserefolyamatoknak ugyanakkor az igazságosság mellett az emberi jogokat és kötelességeket is figyelembe kellene vennie (R.D.XVII, 52-53., 62.).

Myrdal szerint égető szükség van belső intézményi reformokra (különösen a földtulajdonra és a bérleti rendszerre vonatkozóan), az oktatás és a szakképzés tökéletesítése, és olyan politikai légkör megteremtése is, amely kedvez a gyökeres társadalmi és gazdasági reformok végrehajtásának (Myrdal, 64.).

A közgazdászok egy része szerint ha nincs hitelképesség, beruházás és fejlődés sincs, márpedig a szegény országok népességének nincs pénze hitelt felvenni, majd azt visszatörleszteni. A Nobel-díjas Muhammad Yunuz megmutatta, hogy a szegénység és a hitelképesség nem zárják ki egymást, miután a legszegényebb embereken segített különleges mikrohitel-programjával.2

Myrdaltól a kizárólag gazdasági fogalmakra alapozott szemlélet kiváló kritikáját olvashatjuk.

Szerinte az a fejlett országok esetében érdemi lehetett, a fejletlenek esetében annál kevésbé. A hidegháború idején nem vették figyelembe az attitűdöket, az azokat erősítő intézményeket vagy az alacsony (s a termelékenységre nagymértékben ható) életszínvonalat. Ez a típusú szemlélet „elvonatkoztat számos olyan feltételtől, amely nemcsak sajátos az elmaradott országokban, de nagymértékben előidézője is fejletlenségüknek és a fejlődésük útját eltorlaszoló sajátlagos nehézségeknek.”3 Továbbá kedvez a diplomatikus taktikázásnak és a túlzott optimizmus erősödésének, amely következményeként a több forrásból fakadó előítéletek kölcsönösen erősítik egymást. Ahogyan Myrdal fogalmazott: „gazdasági” jelenségek nem léteznek, csupán jelenségek, amelyek komplexek (Myrdal, 35-37.).

Jól mutatja a tisztán gazdasági megközelítés helytelenségét az is, ahogyan például a „munkanélküliség” kérdéséhez hozzáálltak. Ahhoz, hogy egyáltalán beszélhessünk erről a fogalomról valamely régióra vonatkozóan, ottani munkaerőpiacot, bizonyos szakmákhoz rendelt munkaórákat és –körülményeket, szaktudással rendelkező népességet kellene feltételeznünk. Ez a helyzet messze nem állt fenn a fejlődő országokban: ott az elsődleges cél a munkaerő hatékonyabb felhasználása, amelynek érdekében megfelelő politikai intézkedésekkel, beruházásokkal, a munkaerő-kereslet fokozásával szükséges kiegészíteni a törekvéseket. A közgazdászok és elemzők az éghajlati tényezőket és a korrupciót is elhanyagolták, miközben nem terjedtek el széles körben az olyan szerzők nézetei, akik a közösségfejlesztés, a mezőgazdasági reformok vagy a családtervezés kérdéseit feszegették tanulmányaikban (Myrdal, 38-43.).

A hatékony tervezés kulcsa tehát a minden területre kiterjedő változások összehangolt létrehozása lenne, hogy a fejlesztési modellek ne csak anyagi beruházásokról szóljanak. Ezzel ugyanis megkerülik az oktatás kérdését, márpedig annak fejlődésben betöltött szerepe megkérdőjelezhetetlen (Myrdal, 47-50.). Manapság egyetértenek azzal, hogy az oktatáshoz való hozzáférés a fejlődés egyik legfontosabb motorja. A szegény családok azonban nem minden esetben tudják finanszírozni gyermekük iskolalátogatást (különösen, ha az nem ingyenes), az iskolák állapotáról nem is beszélve. Nem véletlen, hogy számos segélyszervezet segédkezik iskolák építésében, illetve küld taneszközöket a rászorulóknak.

Nemzetközi fejlesztések – politikai, társadalmi, gazdasági és emberi jogi megközelítés:

A szegénység elleni küzdelem mellett már az 1960-as években (amelyet az ENSZ a fejlesztés évtizedének nyilvánított) elkötelezte magát a nemzetközi közösség, amelyet eleinte lelkes társadalmi támogatottság és nagy remények, majd a segítségnyújtástól való vonakodás tendenciája és a lelkesedés lanyhulása kísért. A fejlett országok nemzeti jövedelmének növekedésével párhuzamosan csökkent az egyoldalú segélyek hányada (amelyek a fejletlen országoknak nyújtott támogatásának mintegy 90%-át tették ki akkoriban). Arra azonban csak sokára jöttek rá, hogy nemcsak a segélyek növelése szükséges, hanem bizonyos társadalmi és gazdasági reformok megvalósítása is a szegény országokban (Myrdal, 20-22.).

2000-ben végül 189 ENSZ-tagállam kötelezte el magát a világméretű szegénység és éhínség felszámolása mellett, majd törekvéseiket konkrét célokban (és azokhoz rendelt mutatókban) rögzítették (Millenniumi Célrendszer). Kötelezettséget vállaltak arra is, hogy nemzeti összjövedelmük (GNI) 0,7%-át fizetik be évente fejlesztési hozzájárulásként (ODA – Official Development Aid).

A táplálkozáshoz való jog deklarálása számos nemzetközi, illetve egyetemes dokumentumban megtalálható, például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának egyik fő elve.4 De alapvetőnek számít a méltósághoz való jog is, amelyet az éhezés egyértelműen fenyeget (R.D.XVII, 10.). Hiszen a rosszultápláltság „kedvez bizonyos fertőző (…) betegségek terjedésének, erősíti azok következményeit; növeli a halálozási arányt különösen az öt éven aluli gyermekek körében.”5 Nem véletlen, hogy az utóbbi években kialakult az emberi jogi megközelítésű fejlesztéspolitika (HRBA – Human Rights Based Approach), amelynek elsődleges alapelve az, hogy a fejlesztés nem jószívűség vezérelte kegy vagy adomány, hanem a legalapvetőbb emberi jogok biztosítása.

A humanista megközelítés hívei szerint mindenkinek meg kell adni az alternatív fejlődés lehetőségét, hiszen a fejlett országok fejlődési útja zsákutcának, fenntarthatatlannak bizonyult. A nyugati modellt követő (a fejlődő országok részéről gyakran „újgyarmatosításnak” tekintett) fejlesztési út elkerülése érdekében minden kultúrát hagyni kell saját értékrendje és jövőképe szerint fejlődni – nekünk csupán az eszközök biztosítása és szakmai tanácsadás a dolgunk. Myrdal szerint azonban a statikus, „hagyományos értékrendek nem alkalmasak változások előidézésére,” ugyanakkor azok „magasabb, világosabban megfogalmazott szintre” emelve nem mondanak ellent a korszerűsítési eszméknek, de akadályozhatják azok érvényesülését.6 A modernizációnak azonban fokozatosnak kell lennie, hiszen „a kívülről jövő modernizálásroham, méghozzá a fejlett országokban végbement fokozatosság nélkül, egyidejűleg pedig a demográfiai robbanás, olyan helyzetet teremt, amikor a modernizálás elemei szétszóródnak egy olyan társadalomban, amelynek viszonyai évszázadokon át szinte változatlanok maradtak.”7

A fejlesztéseket illetően számos egyéb probléma felmerül. Ilyenek a fejlett országok kereskedelmi korlátozásai (pl. a Harmadik Világ által exportált termékeket illetően), vagy kötött segélyezési gyakorlataik, amelyekkel valójában csak az amúgy is gazdagok növelhetik tovább vagyonukat a szegények kárára. Ami konkrétan a segélyezést illeti, sok fejlett ország büszkén hangoztatja a szegény országnak nyújtott adósságok elengedését, miközben ezt az összeget beleszámolják a hivatalos fejlesztési hozzájárulásukhoz (amely egyébként messze elmarad az elvállat 0,7%-tól: az átlag hozzájárulás mindössze 0,33%). Az adósság elengedést valójában olyan reformoknak kellene kísérnie, amelyekkel elkerülhetők azok a jövőbeli hibák, amelyek a múltban eladósodáshoz vezettek (pl. túlzott vagy rosszul célzott kiadások). Ehhez elsősorban a társadalmi és politikai intézmények nagyobb stabilitására van szükség (R.D.XVII, 48-49.).

Jeffrey D. Sachs End of Poverty című művében élesen kritizálja a fejlesztési gyakorlatokat. Mindenekelőtt egy átfogó, megvalósítható stratégia kidolgozását sürgeti, mivel a mai rendszer inkoherens: „Egyik oldalon merész célkitűzéseket jelentenek be…de amikor a tényleges szegénységcsökkentő tervezésnél tettekre kerülne sor, a Millenniumi Fejlesztési Célok gyakorlati célkitűzésekből hirtelen átváltoznak homályos kívánságokká”8 – írja. Sachs négy olyan területet emel ki, amely kulcsszerepet játszik a szegénység elleni küzdelem sikerességében. Az adósságválságról azt gondolja, hogy a gazdag országoknak eleve adományt kellett volna adnia, és akkor létre sem jöhetett volna az adósságválság, de a hitelezők továbbra is fizettetik a legszegényebb országokat, akár az egészségügy vagy az oktatás finanszírozásának kárára. Ami a globális kereskedelempolitikát illeti, két dolgot emel ki: az egyik a fejlett országok kereskedelmi korlátozásai, amelyek akadályozzák a szegények exportjának növekedését; a másik a mezőgazdasági termékek kereskedelmének liberalizációja, amely hozhat bevételeket a fejlődő országoknak, ám önmagában nem elég, hiszen a profit nagy része nem náluk halmozódik fel.9 A harmadik tényező a tudomány vívmányainak felhasználása fejlesztési célokra. A hosszútávú gazdasági fejlődéshez az új technológiák nagyban hozzájárulnak (pl. oltások és védőszerek, agro-erdőgazdálkodás), amelyeket nagyrészt a fejlett országok kapacitásaira fejlesztettek ki. „A szegény országok piaci lehetőségei egyszerűen nem jelentenek motivációt a magánszektor kutatás-fejlesztési cégei számára.”10 A donortámogatásokból tehát a jelenleginél többet kellene fordítani a kutatási-fejlesztési prioritásokra (elsősorban a betegségek elleni küzdelem, a trópusi mezőgazdaság, az energiarendszerek, a klíma előrejelzés és alkalmazkodás, a vízgazdálkodás, illetve az ökoszisztémák fenntartható kezelése területén). Végül Sachs a környezeti gondnokság jelentőségét említi, hiszen a fejlett világ környezetszennyező tevékenysége a legszegényebb területeket sújtja majd leginkább. Ezért égető szükség van az iparosodott államok környezeti vállalásainak teljesítésére, és a szegény országok többlettámogatására a klíma-kutatás területén (Anthropolis, 2007: 4.1-2, 19-27.).

A segélyezés egyik formájának, a humanitárius segélyt is érik kritikák. A sürgős élelmiszersegélyt például gyakran éri az a vád, hogy csökkenti a helyi termelők munkakedvét, a táplálkozási szokások megváltozásához vezet, függőséget idéz elő, politikai nyomásgyakorlás eszközéül szolgál, kedvez a korrupciónak, s a rászorulókban kialakulhat a támogatás elvárása, különösen, ha folyvást meghosszabbítják s végül állandó segélyformává válik. Humanitárius szempontból értékes szerepe van, de válsághelyzetekben alkalmazott átmeneti megoldásnak kell maradnia, hogy ne okozzon torzulásokat a fejlődő régiókban (R.D.XVII, 51.).

Etikai kérdések

Végül nézzünk néhány morális kérdést. Először is szeretném hangsúlyozni a szegény rétegek megértésének fontosságát. „Szakítani kellene azzal a szemlélettel, amely a szegényeket (…) tehernek, kellemetlen tolakodóknak tekinti, akik azt akarják elfogyasztani, amit mások megtermeltek…A szegények felemelése ugyanis óriási esélyt jelent az egész emberiség erkölcsi, kulturális és gazdasági növekedése tekintetében.”11 Egyre többen felismerik, mennyire fontos és szükségszerű gyakorlati tapasztalatok gyűjtése a szegények valós szükségleteiről és perspektíváiról, valamint az eddigi, javarészt felülről irányított projektgyakorlattal való szakítás (R.D.XVII, 34.). Az igényfelmérés hatékony eszköze lehetne a résztvevő megfigyelés, tehát az antropológusoknak nagy szerepe van a fejlesztésekben, hiszen ők képesek a kulturális elemek közötti, valamint a globális problémákat érintő összefüggések felismerésére, a problémák átfogó szemléletére és a kutatott népcsoport érdekeinek tolmácsolására, képviseletére. A hidegháború idején csak néhány nyugati antropológus folytatott mélyreható kutatómunkát a fejlődő régiókban, arra keresve választ, hogy hogyan élnek és tartják fenn magukat ezek a népek. Ugyan elviekben elutasították az etnocentrikus szemléletet, statikus módszerük miatt mégis a gyarmati elméletet támasztották alá, mivel a kutatottak életében történt változásokat „többnyire a fennálló társadalmi viszonyokban bekövetkezett ’zavaroknak’ ítélték.”12 (A gyarmati rendszereknek nem állt szándékában ezekre a kérdésekre irányítani a közvélemény figyelmét, így nem kezdeményeztek vagy támogattak politikailag nagyszabású kutatásokat a szegények helyzetéről, kivéve, ha ezt bizonyos politikai változások megindokolták.) (Myrdal, 28-29.).

Érdemes megismerkedni a katolikus egyház álláspontjával is. Elsősorban azt emeli ki, hogy hajlamosak vagyunk a pénz, a hatalom és a hírnév öncélú hajszolására és bálványozására, elvakít minket a gőg és a kapzsiság. Pedig a pénz-hatalom-hírnév hármasa csupán egy eszköz, amellyel valódi társadalmi hasznosságú és a közjót előmozdító javakat és szolgáltatásokat termelhetünk, illetve osztozhatunk a legrosszabb sorban élőkkel (R.D.XVII, 31-32.). Az egyház eszményi jövőképében létrejönnek a „közjó struktúrái” – avagy a „szeretet civilizációja”: „mihelyt sikerül együttműködniük az embercsoportoknak, és vállalják a közösség és minden egyes személy szolgálatát, jelentős fejlődés mutatkozik: az addig kevés hasznot hajtó emberek kitűnnek szolgálatuk minőségével, ez pedig fokozatosan pozitívan hatja át az élet anyagi, pszichológiai és erkölcsi feltételeit.”13 A béke csak akkor születik meg, amikor felszámoljuk az éhezést, a nyomort, a megaláztatást, s az igazságosság győzedelmeskedik. A valódi fejlődéshez és a békéhez leszerelés és demokrácia szükséges – nem elég azonban a háborúk megakadályozása. „Elő kell mozdítani a fejlődést, meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek érvényt szereznek az ember alapvető jogainak.”14

Hogy egyáltalán esély nyíljon ezek megvalósítására, az erre törekvő (állami és nemzetközi, politikai és civil) szervezeteknek stabil társadalmi támogatottsággal kellene rendelkezniük. Ha másért nem, a felsőbb hatalmak felé irányuló nyomásgyakorlás miatt, hogy elősegítsük minden szereplő érdekeltségét az eddigi gondolkodás és gyakorlat megváltoztatásában. Ennek egyik akadálya, hogy a politikai felelősséggel bíró személyek és csoportok tevékenysége gyakran szorongással, feszültséggel jár, ezért gyakran „fogyatékosságként” tekintenek az etikai megfontolásokra, és hajlamosak szkeptikusan vagy cinikusan kezelni az etikai felhívásokat (R.D.XVII, 29.).

A fejlett országok népességéről általában elmondható, hogy torz képe van a fejlesztést érintő kérdésekről, a szegénységről, és más globális problémákról. A (főleg civilek által végzett) szemléletformáló tevékenységek ezért igen komplexek: kiterjednek a szegényekkel kapcsolatos sztereotípiák lerombolására irányuló törekvésekre,15 valamint a tudatos életmódra való nevelésre, amelybe nemcsak az tartozik bele, hogy a fogyasztó választásában nem a látszat játssza a főszerepet (R.D.XVII, 71.), hanem a szolidaritás eszméinek elterjesztése is. Olyan (politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális) mechanizmus kialakítására van szükség, amelyben megvalósul az adakozási kultúrára gyakorlata, hogy minden rászoruló hozzájusson a többi ember, illetve a gazdag országok segítségéhez.16

Mindennek fontosságát általában társadalmi és környezeti, globális dimenzióban kiterjedő felelősségünk hangsúlyozásával támasztják alá. „Nem mi felelünk a világ nyomoráért” – hangzik el gyakran a fejlett országokban, pedig mindannyiunknak kötelessége szembesülni a problémákkal és figyelembe venni azokat döntéseink során. Felelősségünk egyben ökológiai is, hiszen a Föld nincs abszolút tulajdonunkban, ezért ideiglenes gazdájaként kell magunkra tekintenünk. A környezetszennyezés és a túlfogyasztás veszélyezteti a vizet, a levegőt, a talajt és az erdőket – a szegény régiókban lévő talaj sivatagosodását a túlélési stratégiák idézték elő a túlzott legeltetés, vagy a főzés és fűtés céljából történő fa- és cserjekivágások által. A környezettudatos termelés költségeit tehát szükséges a gazdasági tevékenységbe integrálni, csak így mozdítható elő az igazságos és fenntartható fejlődés. A társadalomnak érzékennyé kellene válnia a globális kihívásokra, amelyben megkérdőjelezhetetlen szerepe van a gazdag országok politikusainak (R.D.XVII, 38-46.)17 – de a civileknek is, akik közül sokat globális nevelési programokkal próbálják informálni az embereket.

Ha tehát egy élhetőbb világot szeretnénk magunk mögött hagyni, olyan morális fejlődés szükséges, amely a társadalmi igazságosság, a javak egyenlő elosztása, a szolidaritás, a szubszidiaritás, a béke és a természet tiszteletének irányába tart. A világméretű szegénység megszüntetésének előfeltétele egy olyan társadalmi háttér, ahol érvényesül a figyelmesség, az emberszeretet, a bátorság, az egyetemes felelősségvállalás, a földi javak egyetemes és közös rendeltetésének elfogadása és támogatása egyaránt (R.D.XVII, 28-31.). Ahogyan a napjainkban zajló folyamatokat elnézzük, sajnos nem ebbe az irányba tartunk. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) fennmaradtak, és egyre terjeszkednek azok a társadalmi csoportok és szerveződések, amelyek egy élhetőbb világ megteremtéséért küzdenek…

1 Ahogyan a FAO is kimondja, „a táplálkozás biztonsága akkor áll fenn, ha minden lakos, minden időben hozzáfér a szükséges élelemhez, hogy egészséges és tevékeny életet élhessen.” FAO, L’ampleur des besoins…, 35. Idézi: Római Dokumentumok XVII: id. mű, 2002, 52. o.

2 A CARE elsősorban olyan térségekben segít, ahol nem léteztek bankok vagy hitelintézetek. Több afrikai faluban például a lakosok takarékszövetkezeteit segítette, amelyek mára teljesen önállósodtak. Ma már 20 országban alkalmazzák ezt a modellt, jelenleg 1 millió tagja van. A szövetkezet tagjai összegyűjtik a tagok megtakarított pénzét, amelyből aztán a többieknek kisebb hiteleket adnak. Béke Nobel-díj: Muhammad Yunuz és bankja, a Grameen Bank – a szegények pártfogója. http://www.care.hu/hu/hirek/news-page-hu/article/beke-nobel-dij-muhammad-yunuz-es-bankja-a-grameen-bank-a-szegenyek-partfogoja.html

3 Myrdal (1974): id. mű, 35. o.

4 Hasonló elvet fogalmaz meg az Egyetemes Nyilatkozat (1974) is: minden személynek „elidegeníthetetlen joga van megszabadulni az éhínségtől és a rosszultápláltságtól, hogy teljes mértékben kifejlődhessék és megőrizhesse fizikai és szellemi képességeit.” ENSZ, Táplálkozási Világkonferencia, Róma, 1974. november 16. n. 1.

5 Római Dokumentumok XVII: id. mű, 2002, 11. o.

6 Lásd: Myrdal (1974): id. mű, 56-57. o. Példaként az indiaiak hagyományból fakadó ellenállását hozta fel a tehénlevágással szemben, ami „ellentmond az ésszerű állattenyésztés követelményeinek.”

7 U. o. 73. o.

8 Válogatás Jeffrey D. Sachs: End of Poverty. How We Can Make it Happen in our Lifetime? c. könyvének (2005) két fejezetéből. In: Egyenesen a globalizációról! Anthropolis, 2007: 4.1-2. (Szerk.: Frida Balázs), 22. o.

9 Ezért mondja Sachs, hogy a trade not aid szlogen helytelen, mivel a szegény országoknak kereskedelemre és segélyre is szüksége van. Lásd: u. o. 24. o.

10 U. o.: 25. o.

11 II. János Pál, Centesimus annus kezdetű körlevél (1991), 28. pont, 828. Idézi: Római Dokumentumok XVII, Cor Unum Pápai Tanács: id. mű, 2002, 34. o.

12 Myrdal (1974): id. mű, 28. o.

13 U. o.: 33. o.

14 II. János Pál beszéde a FAO konferenciáján (1995. október 23.) 2. pont: L’Osservatore Romano, 1995. október 23-24. o. Idézi: Római Dokumentumok XVII, Cor Unum Pápai Tanács: id. mű, 2002, 36. o.

15 Elterjedt ugyanis az az etnocentrikus és az európai faji felsőbbrendűséget hirdető nézet, hogy „az elmaradott területeken élő népek alkatuknál fogva…rendszerint nem reagáltak a pozitívan a jövedelmük és életszínvonaluk emelésére nyíló lehetőségekre. Vonzódásukat a semmittevés iránt…és a bérmunkától való idegenkedésüket igénytelenségüknek, rendkívül korlátozott gazdasági látókörüknek, pusztán csak a létfenntartásra irányuló mentalitásuknak, önelégültségüknek, nemtörődöm életfelfogásuknak, valamint annak a terhére rótták, hogy egyetlen törekvésük a gondtalan élet biztosítása.” Myrdal (1974): id. mű, 27.o.

16 Vö. II. János Pál beszéde a FAO 50. évfordulóján, 4. pont: id. mű. Idézi: Római Dokumentumok XVII, Cor Unum Pápai Tanács: id. mű, 2002, 47. o.

17 A nemzetközi közösség fogékonnyá tételének fontosságára utalásokat találhatunk olyan dokumentumokban, mint a Gazdasági és Szociális Bizottság Emberi Jogi Bizottságának, a FAO-nak vagy az UNICEF-nek kiadványai, illetve különféle magatartási és etikai kódexekben. Lásd: u. o. 47. o.

Források:

Gunnar Myrdal: Korunk kihívása: a világszegénység. Egy szegénység elleni világprogram vázlata. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974.

Éhezés a világban – Kihívás mindannyiunk számára: a szolidáris fejlődés. Római Dokumentumok XVII, Cor Unum Pápai Tanács. Budapest, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 2002.

Válogatás Jeffrey D. Sachs: End of Poverty. How We Can Make it Happen in our Lifetime? c. könyvének (2005) két fejezetéből. In: Egyenesen a globalizációról! Anthropolis, 2007: 4.1-2. (Szerk.: Frida Balázs), 19-27.

Bognár Károly: A hidegháború ára, a fegyverkezés terhei a világban. In: Hadtudomány X. évfolyam, 1. szám. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2000/1_2.html.

Fegyverkezik a világ. http://www.origo.hu/nagyvilag/20040813fegyverkezik.html

Háború Nélküli Világ kampány – Humanista Mozgalom: Növekvő béke vagy növekvő pusztítás. http://www.atomfegyverstop.hu/files/HNV_video.doc.

ENSZ: Az emberiség harmada kénytelen sötétben élni.

http://afriport.hu/start.php?page=formahirek&news=2152&sd=hu#shownews.

Béke Nobel-díj: Muhammad Yunuz és bankja, a Grameen Bank – a szegények pártfogója. http://www.care.hu/hu/hirek/news-page-hu/article/beke-nobel-dij-muhammad-yunuz-es-bankja-a-grameen-bank-a-szegenyek-partfogoja.html.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.