Főoldal » Milyen tudás a műveltség?

Milyen tudás a műveltség?

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

   A műveltség kétségkívül egyfajta tudás, és hozzátehetjük, deklaratív tudás, azaz ismeret. Aki művelt, az tud olyan dolgokat, amiket mások nem: olyasmit, ami műveltségéből következik. De nem minden ismeret műveltség. Ha tudom a lakcímem, tudom, hány percenként jár a 22-es busz, és tudom, hogy mi a címe Rihanna legújabb albumának, ezekért az ismereteimért senki nem fog műveltnek tartani. Nem azért, mert ez a tudás értéktelen – hiszen az például nagyon kellemetlen lenne, ha fogalmam sem lenne, hol lakom, ráadásul a lakcímem kevesen ismerik, ez ritka tudásnak is nevezhető –, hanem egyszerűen azért, mert ezek olyan tudások, amelyeket a hétköznapi szóhasználat nem sorol a műveltség körébe. Miért?

A műveltség először is hagyományos tudás. Olyan tudás, amely a múltra vonatkozik, és amelyet az előző nemzedékektől örököltünk. Bár első pillantásra meglepő lehet, de ez a meghatározás igaz a természettudományos műveltségre is. A tudománytörténész Simonyi Károly mutatott rá, hogy a már a 17. század végén rendelkezésünkre álló fizikai tudással felvértezve még 1976-ban is be lehetett kerülni az egyetemre fizikus vagy mérnöki szakokra. Hogy ez dicséretére válik az egykori felvételi vizsgáknak, vagy sem, az vitakérdés lehet, kétségtelen azonban, hogy amit ma természettudományos alapműveltségnek tekintünk, az olyan tudás, amely jelentős részben generációkkal a mi korunk előtt született meg, így a múltból örökölt tudásnak tekinthető. A művelt embertől soha nem azt várjuk el, hogy a tudomány legfrissebb eredményeit ismerje, inkább azt, hogy tudja azokat az alapvető dolgokat, amelyek kiállták az idők próbáját. A „sajátosan kulturális termékek mint olyanok megítélésében az egyetlen nem társadalmi és autentikus kritériumot viszonylagos állandóságuk, sőt végső soron bekövetkező halhatatlanságuk jelenti. Csak az válhat végül a kultúra részévé, ami évszázadokon keresztül fennmarad.” (Hannah Arendt)

A műveltség másodszor kanonikus tudás. Nem tetszőleges tartalmú tudás, hanem annak a tudása, amit egy adott közösség tagjaitól elvár. Olyan közösségekről van szó, amelyek sok nemzedéken keresztül azonosak maradnak önmagukkal, és fennmaradásuk feltétele a közös tudás, mint pl. az egyházak, etnikumok, nemzetek vagy mozgalmak. Ebben az összefüggésben a műveltség normatív jelleget ölt: vannak dolgok, amiket illik tudni.

A műveltség evolúciója

A műveltség fogalma, ahogy ma használjuk, alighanem a kora újkorban alakult ki, legalábbis ami Európát illeti. A premodern ember számára a hagyomány közvetlenül megélhető életforma volt: tipikus esetben a gyermek és a fiatal közvetlenül leshette el a felnőttektől, hogyan kell élni, és valóban akkor volt sikeres, ha ezeket a közvetlenül megtapasztalt viselkedésmintákat követte. David Riesman (1909-2002) ezért mondta, hogy a premodern korok emberét a tradíció irányította: egyszerűen úgy élt, ahogy az apja, a nagyapja, a dédapja tette. Természetesen a középkorban is voltak nagy újítók, de ők deviánsnak: eretneknek vagy éppen szentnek számítottak. A 15-16. században azonban alapvető változások forgatták föl Európa társadalmát. Az “új korban” már egyre ritkábban bizonyultak sikeresnek az örökölt viselkedésminták, a megváltozott körülmények között a sikert már az biztosította, ha az ember képes volt önállóan dönteni, és akár szokatlan utakat is választani. A biztonságot, az igazodási pontot ebben a helyzetben is a hagyomány biztosította, csakhogy itt a hagyomány már mást jelentett: nem az apák életformáját, hanem egy konstruált tradíciót, amelyet rendszeres tanulmányok során lehetett elsajátítani. Az iskolában elsajátított hagyomány lesz az, amit ma is műveltségnek nevezünk, és ami nem a szülők jelenét, hanem a jóval távolabbi múltat idézi meg. Ez a műveltség egyfajta belső iránytűként (ahogy Riesman eredetileg mondta: belső giroszkópként) szolgál: mindig a “jó” irányba mutat, az élet hányódásai közepette biztosítja, hogy “jó” döntéseket hozzunk. Értékrendet biztosít tehát, elsősorban azért van szükségünk rá, hogy világos és belsőleg átélt értékeink legyenek, amelyek eligazítanak az immár bonyolulttá lett világban.

A műveltség tartalmát kezdetben a humanista eszmék határozták meg. A művelt (literatus) ember eszerint mindenekelőtt arról ismerszik meg, hogy tud görögül, de legalább latinul, olvassa és érti az antik auktorokat. A reformáció és a katolikus megújulás nagy erővel tette az elvárható műveltség részévé a Biblia ismeretét. Kereszténynek lenni ettől kezdve egy vallásos műveltség elsajátítását is jelentette. A felvilágosodás a távoli múltba visszanyúló műveltségeszményt kiegészítette a közelmúlt nagy szellemeinek tiszteletével. Kritikusan viszonyult a hagyományhoz, de nem tagadta azt meg, inkább arról van szó, hogy beemelte a műveltség birodalmába a hagyomány megújítóit is. A 19. század a nemzeti gondolat kibontakozásának időszaka volt Európában, a műveltség kereteit ettől kezdve leginkább a nemzet határozta meg, mindenekelőtt a történelem és a művészetek, nálunk elsősorban az irodalom. A természettudományok és a technika csak a 20. században váltak a kívánatos műveltség részévé. Azt hihetnénk, praktikus okokból, hiszen a technika rohamos fejlődése megkívánta, hogy a felnövekvő nemzedék járatos legyen ezekben a kérdésekben is. Ennél azonban alighanem fontosabb volt itt is a tudományos műveltség identitásteremtő ereje: a tudás azzal az öntudattal ruházta föl a polgárt, hogy képes uralkodni a körülményeken, a természet megismerhető és leigázható.

A 20. század derekától azonban mélyreható változások következnek be a modern (posztmodern?) ember és a hagyomány viszonyában. Riesman úgy fogalmaz, hogy megjelenik, sőt egyre inkább dominánssá válik a kívülről irányított – vagy még inkább: mások által irányított – ember. A társadalmi sikerességet már egyre kevésbé garantálja a szilárd elveken és értékrenden alapuló “belső giroszkóp”, sokkal fontosabbá válik a “többiekhez”, a “trendekhez” való alkalmazkodás. Röviden fogalmazva: posztmodern világunkban a siker biztosítéka, hogy kellő érzékenységgel észleljük szűkebb és tágabb környezetünk elvárásait, és jól tudjunk azokhoz alkalmazkodni. Ebben a helyzetben a műveltség “jellemerősítő”, identitásteremtő funkciója rohamosan veszít a jelentőségéből, és a műveltség közvetítésére létrejött iskolák legitimációs válságba kerülnek. Egyre kevésbé világos, hogy mit akarnak a hagyománnyal.

A műveltség haszna napjainkban

Ma már nem elég azt mondani: ezt meg ezt mindenkinek tudni kell, mert az általános műveltség része. A hagyomány önmagában nem legitimálja a tudást, meg kell tudni mondani, hogy a jelen szükségleteiből kiindulva miért hasznos egy demokratikus társadalom polgára számára a hagyomány elsajátítása.

A műveltség mint az elithez tartozás kritériuma

Minden csoport feltételez a tagjairól bizonyos közös tudásokat, amelyek jelzik, hogy az illető „közülünk való”. Aki szóhasználatával, mondatfűzésével, kiejtésével, az utalások megértésével és az ebből fakadó humorérzékkel, a beszélgetésekbe való bekapcsolódással, továbbá bizonyos viselkedési szabályok következetes betartásával nem tudja félreérthetetlenül jelezni, hogy a csoport tagja, az kirekesztődik, és az is lehet, hogy nevetség tárgya lesz. Ahhoz, hogy valaki a társadalmi elit tagjának mondhassa magát, még ma is szükséges az általános műveltség egy minimumának elsajátítása.

Ezzel részben összefügg az, hogy demokratikus társadalmakban az iskola a társadalmi felemelkedés fontos eszköze, és az elitbe való bekerülés ezen az úton azok számára lehet csak elérhető, akik a vizsgákon jól teljesítenek, azaz elsajátítják az alapjait annak, amit a fentiekben általános műveltségként határoztunk meg. Aligha tölthetné azonban be ezt a státuskijelölő (marker) funkcióját hosszú távon a műveltség, ha nem lenne ezen túlmutatóan is szükséges és fontos.

Mélyebb megértés: a felelős döntés feltétele

Felelős döntéshozatalról akkor beszélhetünk, amikor döntésünknek a következményei másokat is érintenek. A kör, amelyre ezek a következmények kiterjednek, természetesen nagyon különböző rádiuszú lehet, illetve a hatás becsült erőssége is egészen tág határok között mozoghat, mindez azonban nem változtat azon, hogy döntéseinkkor számba kell vennünk ezeket a lehetséges hatásokat, és éppen ennek alapján beszélhetünk a döntéshez kapcsolódó felelősségről. Akár az a kérdés, hogy kivetessük-e a gyerekünk manduláját, akár az, hogy elszakadjon-e településünk a várostól, amelynek közigazgatásilag része, akár egyszerűen az, hogy melyik pártra szavazzunk a választásokon – egyik esetben sem láthatjuk biztosan előre a következményeket, de mindegyik esetben törekszünk egy ilyen előrelátásra, mert fennáll a veszély, hogy döntésünk nem a várt következményekkel fog járni, és ennek a veszélynek a minimalizálására törekszünk. Olyan mértékben vállalhatjuk a felelősséget, amilyen mértékben képesek vagyunk előre látni tetteink lehetséges, illetve valószínű következményeit.

Milyen tudásbeli feltételei vannak az ilyen előrelátásnak? Ezen a ponton különbséget kell tennünk tájékozottság és műveltség között.

Egy hétköznapi példa talán érzékelteti ez a különbséget. Mennyi C-vitamin bevitelre van szüksége egy felnőtt embernek? Ez lehet a saját egészségének megőrzésén munkálkodó ember kérdése, lehet a szülő kérdése a gyermekei egészséges nevelésével kapcsolatban, de ott húzódhat számos olyan közösségi döntés hátterében is, mint például a C-vitamin társadalombiztosítási támogatásának megítélése. A kérdésről könnyen tájékozódhatunk akár egy egyszerű Google-kereséssel is. A témában elemi szinten tájékozott ember tudja, hogy a legtöbb orvos napi 60 mg fogyasztását javasolja, és az ennél lényegesen nagyobb adagoktól általában óvnak. Aki tájékozottabb, az tudja, hogy a C-vitamint ennél lényegesen nagyobb kiszerelésben is árusítják, és egyes iskolák még a napi 1000 mg-os bevitelt is nevetségesen alacsonynak tartják. Látható viszont ebből, hogy minél tájékozottabbak vagyunk, a puszta tájékozottság annál kevésbé elégséges a felelős döntés megalapozásához.

A tájékozott ember tudja, hogy egy kérdéssel kapcsolatban melyek a legelterjedetebb, illetve legmegbízhatóbb vélekedések. A műveltség ezzel szemben azt jelenti, hogy van fogalmunk a dolgok hátteréről: arról, hogy mi az a C-vitamin, és milyen szerepet játszik az emberi szervezet működésében (azaz egyben arról is, hogy általában hogyan működik a testünk). Ha nem rendelkezünk olyan háttértudással, amely lehetővé teszi az éppen szóban forgó kérdések értelmezését, akkor az „újságolvasás” (tévénézés, internetböngészés, rendezvényeken való részvétel) csak arra szolgál, hogy kitegyük magunkat mások befolyásoló szándékainak, azaz hogy a közvélemény-formálás alanyaivá váljunk. Ha most az egészségvédelmen túl a környezetvédelemre vagy technológiai beruházásokra is gondolunk, máris világossá válik, hogy napjaink legfontosabb politikai témáinak követéséhez természettudományos műveltségre van/volna szükség. De magától értetődik, hogy nemcsak a természettudományokról van szó. A közgazdasági, jogi vagy történelmi felkészültség szerepe ezen a téren még sokkal közvetlenebbül belátható, mint a természettudományoké.

A hagyomány narratíváiban rejlő kritikai erő

Az előző pontban a tudásra úgy tekintettünk mint általános összefüggések ismeretére, amely összefüggések konkrét helyzetekre alkalmazhatók. Látni kell azonban, hogy a műveltség nemcsak ilyen struktúrákból áll, hanem jelentős részben narratív természetű. De miért van szükségünk ezekre a narratívákra? Az életünk nem történet, de történetekké kell formálnunk. Ahhoz, hogy megértsük mindazt, ami velünk és körülöttünk történik – a magánélet és a közélet eseményeiről egyaránt szó van itt –, formát kell adnunk az események alaktalan masszájának. Szerencsére mindannyian sok történetet ismerünk, és ezek a történetek készen állnak, hogy értelmezési mintákat nyújtsanak életünk megértéséhez. Honnan származnak ezek a történetek? Szüleink, rokonaink, ismerőseink elbeszéléseiből, saját életünk megélt eseményeiből, amelyeket történetté formáltunk azáltal, hogy magunknak és másoknak elbeszéltük őket, mesékből és regényekből, és mindenekelőtt azokból az élményekből, amelyekhez újságolvasás, rádióhallgatás, tévénézés és mozifilmek útján jutunk nap mint nap. Ezek a történetek egymást értelmezik: az egyik történetből értjük meg a másikat.

Rejtő Jenő így ír A szőke ciklon bevezetésében:

Eddy Rancingon kívül még be kell mutatnunk Mr. Charles Gordont, aki hatéves büntetése elteltével most fogja elhagyni a fegyházat. Öt évet és háromszázhatvankét napot egészen jól kibírt, de most már kezd az idegeire mászni ez a dolog a fegyházzal, és úgy érzi, hogy a hátralevő három nap elviselhetetlen. Van így néha az ember. Egy turista barátom, aki már több ízben mászott fel a Mont Blanc-ra, múlt héten megpofozta a házmestert, mert nem járt a lift, és gyalog kellett közlekednie az ötödik emeletre.

Az egyik történetről az elbeszélőnek egy másik történet jutott eszébe – az előbbit az utóbbi segítségével értelmezte –, és a két dolog egymásra vetítését azért érezzük szellemesnek, mert a formai különbözőség mögött valami lényegi, de nehezen megfogalmazható analógiát sejtünk. A közvetítő tényező itt az a mód, ahogyan a szereplő megéli a szituációt. És mivel a saját életünket is történetként éljük meg, egy izgalmas tükörjáték részesei vagyunk.

Egyszerűen nem tudjuk – írja Bruner –, vagy soha nem is fogjuk tudni, vajon az élet tanítja-e a narratívumokat, vagy a narratívumok az életet: valószínűleg mindkettő igaz.

Egyáltalán nem mindegy, hogy a gondolkodásunkat, ön- és életértelmezésünket meghatározó történetsémák milyenek: mennyire egyszerűek vagy bonyolultak, nyitottak vagy zártak, merevek vagy rugalmasak, tudatosak vagy rejtettek, és nem utolsósorban, hogy a narratív sémák mekkora repertoárjával rendelkezünk. Mindez pedig elsősorban azzal függ össze, honnan származnak ezek a sémák. Itt különösen a média rendkívül erőteljes és szuggesztív hatását kell kiemelni: napjainkban elsősorban a tévé, kisebb mértékben a rádió és a sajtó kínálja azokat a közös életértelmezési sémákat, forgatókönyveket, amelyek a populáris kultúrát, benne a fiatalok szubkultúráit meghatározzák.

És itt már az emberi autonómia alapkérdéseinek közelébe jutottunk. A kérdés ugyanis a 21. században az, hogy milyen esélyei vannak az egyénnek azokkal a média által felerősített üzenetekkel szemben, amelyek hol a fogyasztás fokozására, hol bizonyos politikai szándékok követésére akarják őt rávenni. Ezzel a fenyegetéssel szemben az emberi autonómia egyetlen esélye az, ha alternatív narratívák – értelmezési sémák – gazdag repertoárjával rendelkezünk, illetve kialakult bennünk az az igény, hogy ugyanazt a történetet többféle perspektívát megvizsgálva értelmezzük. A kétféle követelmény egymástól elválaszthatatlan. Nem elég tehát azt mondani, hogy a kritikai olvasás képességére kell megtanítani a fiatalokat. Ez fontos cél, de látni kell, hogy a szöveggel szembeni kritika csak másik szövegre, szövegekre támaszkodhat. Ebben az összefüggésben a hagyomány – paradox módon – kritikai szerephez jut. Assmann ezzel kapcsolatban „kontraprezentikus” vagy „a jelennek kontrasztot vető” emlékezésről beszél:

A totális uniformizálás világában az emlékezés lehetővé teszi a másság megtapasztalását és a távolságtartást a jelen tényeinek önkényuralmától. Általánosabb, kevésbé politikai értelemben azonban ugyanezt eredményezi az a nyomás is, amelyet maguk a mindennapok fejtenek ki a társadalmi valóságra, és amely mindig egységesítést és “egydimenziós jelleget” eredményez, és elcsökevényesíti a komplexitást.

Riesman modelljéhez visszatérve korunk embere akkor lehet autonóm, ha nincs kiszolgáltatva a kortársak elvárásainak, hanem szabadon képes dönteni, hogy milyen helyzetben és milyen mértékben alkalmazkodik a trendekhez és divatokhoz. Ennek a szabadságnak azonban éppen a tradíció ismerete a feltétele, amely egyedül képes a manipulatív tendenciák ellensúlyozására.

A közösségi identitás kognitív alapjai

A humán műveltség hasznát alátámasztó leggyakoribb érv arra a szerepre hívja fel a figyelmet, amelyet a kollektív emlékezet a közösségi integrációban betölt. Egyetlen közösség sem lehet meg a saját történetére vonatkozó közös tudás nélkül, amely az összetartozást mintegy kézzelfoghatóvá teszi.

Az egyén egy csoporttal azonosulva átveszi a csoport értékeit és normáit – írja László János –, ezáltal biztonságot és önbecsülést nyer a csoporttól.

Majd később egy afrikai törzs (a golák) konkrét példáját idézve így folytatja:

A csoport tagja nemcsak azt a biztonságot éli át, hogy számos élő rokona van, hanem azt is megtanulja, hogy olyan családból ered, amely fiatal tagjainak egy világosan definiált hagyomány büszkeségét és biztonságát képes nyújtani.

A csoportidentitásnak ez a kifejtése tehát az identitás érzelmi vonatkozásait állítja a középpontba, és olyan kulcsszavak köré szerveződik, mint normák, értékek, biztonság és büszkeség. Ugyanakkor nyomatékosan fel kell hívni itt a figyelmet az identitás kognitív összetevőire is. A csoporttal való azonosulás ugyanis mindenekelőtt azt jelenti, hogy képes vagyok részt venni a csoporton belül zajló diskurzusokban, azaz elfogadok egy beszédmódot, közvetlen és közvetett utalásoknak, metaforáknak és narratív mintáknak egy rendszerét, és rendelkezem azzal a tudással, amely ezeknek az eszközöknek a használatához szükséges. Itt tehát egyszerre van szó tudásról, és e tudás használata melletti elkötelezettségről.

Egyetlen mondatunk sem értelmezhető önmagában, elszigetelten. Minden szöveg ezer szálon kapcsolódik más szövegekhez, és csak akkor érthető meg, ha rendelkezünk ezekre a más szövegekre vonatkozó előzetes ismeretekkel. Ha egy szervezetet a vita hevében gittegyletnek nevezünk, ezzel a metaforával radikálisan lerövidítettünk egy hosszú gondolatmenetet arról, hogy ez a szervezet éppen olyan jelentéktelen, mint amikor Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényében a gyerekek kiszedték a gittet az ablakból, és erre a célra egyesületet alapítottak stb. Ezt az utalást azonban csak az érti meg, aki emlékszik még a regényre, azaz egy másik, közösen birtokolt szövegre, amelyre hivatkozva a saját szövegemet próbálom érthetőbbé tenni.

A csoporthagyomány elsajátítása tehát nemcsak azt jelenti, hogy nem érzem magam egyedül, hanem azt is, hogy tényleg nem vagyok egyedül: problémáim végiggondolásakor észrevétlenül jelen van elmémben – a kifejezés tág értelmében: abban a nyelvben, amelyet használok – a közösség felhalmozott tudása, bölcsessége. Esterházy Péter szép megfogalmazását felidézve:

A tradíció azért jó, fontos, mert nem kell folyton külön mindent átgondolni, elég csak az egészet. Aki az egészről gondolkodik, az nincs egyedül.

Különösen fontos itt felhívni a figyelmet a humán műveltségben rejlő identitásteremtő erő politikai jelentőségére. Bármennyire tagolt is legyen a politikai közösség az értékrend, a kultúra, a hagyományok vonatkozásában, a működő demokrácia alapfeltétele, hogy a társadalom különböző csoportjai kommunikáljanak egymással. Ez viszont feltételez egy közös szemantikai mezőt, amelyben a szavak ugyanazokat a képzeteket hívják elő, amelyben elég utalni dolgokra, mert van egy közös hagyományrendszer, amely értelmezi az utalásokat. Ellenkező esetben nem jön létre a megértés, akadályba ütközik a racionális kommunikáció, és a politikai közösség egymással kommunikálni képtelen szegmensekre hullik szét. Minden modern társadalom rendkívül tagolt kulturális értelemben, valójában bonyolult módon egymásba ágyazódó diskurzusközösségek sajátos egységének tekinthető. A politikai demokrácia szempontjából azonban kitüntetett szerepe van e közösségek között az államnak, pontosabban az állampolgárok közösségének, és innen nézve döntő kérdéssé válik, hogy létezik-e olyan közös hagyomány, azaz közös múlt, amely az állampolgárok különböző csoportjai között az interkulturális kommunikációt lehetővé teszi.

Hivatkozott irodalom és ajánlott olvasmányok

Arendt, Hannah: Múlt és jövő között. Ford.: Módos Magdolna, Budapest, Osiris Kiadó – Readers International, 1995.
Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Ford.: Hidas Zoltán. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1999.
Bruner, Jerome: Az oktatás kultúrája. Ford.: Egyed Katalin, Somogyi Eszter, Szalay Ágnes, Gondolat Kiadó, 2004.
Esterházy Péter: Jegyzetek 1 könyvhöz. In: A szabadság nehéz mámora. Budapest, Magvető, 2003.
Knausz Imre: Műveltség és demokrácia, Budapest, 2010.
László János: A történetek tudománya. Bevezetés a narratív pszichológiába. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2005.
Riesman, David: A magányos tömeg. Budapest, Polgár Kiadó, 1996.
Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Budapest, Gondolat Kiadó, 1986.

A David Riesmant ábrázoló kép forrása: SFGate

Széljegyzetek:

http://tanmester.tanarkepzo.hu/forum/muveltseg

forrás:http://tanmester.tanarkepzo.hu/muveltseg

 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.