Főoldal » Óriás az óriások között: A Jupiter

Óriás az óriások között: A Jupiter

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A kisbolygóövezet után következnek az óriásbolygók, más néven a gázbolygók, sorrendben a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz birodalma. Naprendszerünk eme világa már igen zord, hideg és kissé talán szélsőségesnek hat az utazó számára, mivel ide már nem ér el úgy Napunk barátságos, meleg fénye. Mégis, ahogy egyre inkább elérjük a Naprendszerünk határát, észrevesszük, hogy eme kietlennek tűnő világnak is megvannak a maga csodái, szépségei. A Galaxisunk e szegletében felfedezhetünk méltóságteljes óriásokat, amelyek már a Naprendszerünk keletkezése óta járják útjukat, s rendületlenül keringenek a Nap és a Tejútrendszer (galaxisunk) központja körül.

Ezen “vidék” első állomása a Jupiter. Mint, ahogy azt már a bevezetőben is említettem az óriásbolygók közé tartozik, mivel méretét tekintve a kőzet-bolygókénál jóval nagyobb égitestről beszélünk. Egyenlítői átmérője 143.000 km (azaz több mint tízszerese a Földének), a sarkoknál 134.700 km-es átmérővel dicsekedhet, s ezzel a Naprendszer legnagyobb bolygójaként vált ismerté a csillagászat történetében. Ez azt jelenti, hogy a Jupiter tömege a Nap tömegének egy ezrede, a Föld tömegének pedig 318-szorosa. S így már érthető méreteinek lenyűgöző nagysága: A Jupiter tömege: 1,9×1027 kg, térfogata: 1,431×1015 km³.

Mint az óriásbolygók általában, a Jupiter is nagyobbrészt gázokból áll, elsősorban hidrogénből és héliumból, ezért a gázbolygók családjába tartozik. Feltételezések szerint az óriásbolygók megtartották keletkezésük idején szerzett gáznemű légkörüket, ez által tehát a Jupiter anyagának összetétele is igen hasonlít a szoláris ösködhöz. (A szoláris ősköd az a gázfelhő, melynek összehúzódásából alakult ki a Naprendszer.) A Jupiter összetételét tekintve közel 90%-a hidrogént, 10%-a héliumot, valamint nyomokban metánt, ammóniát, és sziklás kőzetet tartalmaz. A bolygó légkörében felfedezhetünk valami egészen különleges jelenséget is, amelyeta Nagy Vörös Foltként neveznek. Ez a “folt” tulajdonképpen egy hatalmas felhő-örvény a bolygó légkörében, amely már három évszázada ugyanott dühöng. Ezt a légörvényt 1665-ben Gian Domenico Cassini, francia csillagász fedezte fel. A Nagy Vörös Folt egy ovális alakú 12.000 km és 25.000 km közötti kiterjedésű, magasnyomású légköri képződmény, azaz anticiklon, amely a déli egyenlítői övezetben helyezkedik el. A Nagy Vörös Folt örvénylése az óramutató járásával ellentétes irányú, és egy fordulat kb. 6 napig tart. Hosszú életét rendkívüli méreteinek köszönheti és a csillagászok szerint ez az anticiklon még hosszú időn keresztül fennmaradhat. Cassininek eme folt segítségével sikerült megállapítania a bolygó tengelyforgási idejét.

A Jupiter forgásának sajátosságai:

A földi távcsővel történő vizsgálódás során csupán a bolygó légkörének sűrű, átláthatatlan felhőzete látható, amely különös – különböző színekkel tarkított, csíkos – mintázatban rajzolódik ki a megfigyelő számára. Közelebbről vizsgálva feltűnik, hogy a bolygó sárgás színű testét sötét és világos sávok rendszere fonja körbe. Ezekben az ún. övekben sokféle szabálytalanság tűnik fel időről időre, melyeknek az “alakjuk kör vagy elnyúlt ellipszis, füstgomolyaghoz hasonló vagy csíkszerű is lehet. Gyakran ezek a formák összekapcsolódnak, ilyenkor a bolygó felszíne úgy látszik, mintha foltos volna, vagy mintha a csíkok összefonódtak volna. Ezek a minták azonban folytonosan változnak.”1

A Jupiter 11 év alatt kerüli meg a Napot. Nagy mérete alapján azt hinné az ember, hogy lassú, komótos mozgással forog a saját tengelye körül, de egy körbeforduláshoz mindösszesen csak 9 órára 50 percre és 30 másodpercre van szüksége. S ezzel elmondható, hogy a Naprendszer valamennyi bolygója közül a Jupiternek a legrövidebb a tengelyforgási ideje. E szédítő sebességhez hozzátartozik még az is, hogy a bolygó egyes részei nem ugyanolyan gyorsan forognak, az egyenlítői vidéke gyorsabban, míg a sarkvidékeken lassabban forog, úgymond kissé lemaradva az egyenlítőhöz képest. Ebből következik, tehát az, hogy – mint ahogy azt már egy korábbi az “Életet adó Napunk” című cikkemben is írtam – a Naphoz, valamint a többi gázbolygóhoz hasonlóan a Jupiternek is differenciális a rotációja, vagyis nem mindenütt forog egyformán gyorsan a saját tengelye körül. A Jupiter eme sajátosságát tekintve is különlegesnek hat a szemlélődő számára annál is inkább, mivel – gondoljunk csak bele – egy szilárd, kőzetekből álló bolygó ilyen forgás esetében darabjaira szakadna.

Összefoglalva, tehát nagy mérete és gyors forgása miatt felhőzetében az egyenlítővel párhuzamos sötétebb és világosabb sávok figyelhetők meg, valamint a rendkívül gyors tengelyforgás következtében örvények is kialakulnak a légkörében. Ezek közül is a legnagyobb a már emített, a Földről nagyobb távcsővel is megfigyelhető Nagy Vörös Folt.

A Jupiter sok más tekintetben is eltér a föld-típusú bolygóktól, például abban, hogy nincs szilárd felszíne. “A látható gomolygó felhőréteg alatt találjuk a kb. 1000 km vastagságú hidrogénben gazdag légkört, lejjebb pedig a folyékony molekuláris hidrogén mély óceánját (25.000 km vastag).”2 

Köztudott, hogy a Szaturnuszt hihetetlenül látványos gyűrűrendszer veszi körül, de már kevesebben tudják, hogy más óriásbolygók körül is kialakultak ahhoz hasonló gyűrűrendszerek, így a Jupiter körül is van egy vékony gyűrű, csak azért nem olyan szembetűnő, mint a Szaturnusz esetében, mert igen kevés napfényt ver vissza. A csillagászatban a Jupiter gyűrűje a harmadikként felfedezett gyűrűrendszer volt, a Szaturnusz gyűrűrendszerét 1655-ben fedezték fel, míg az Uránuszét 1977-ben, és végül a Jupiternél 1979 márciusában a Voyager-1 által készített fényképeken fedezték fel. E három rendszer közül a Jupiteré a legkisebb. Magát a gyűrűt kis porszemcsék alkotják, melyek 5 milliméter átmérőjűek, és a Jupiter egyenlítői síkjában helyezkednek el, mintegy “gyűrűként” körbefogva a bolygót.

A Jupiter holdjai:

A Jupiternek 63 holdja van (2004. februári adat alapján); ezek közül a legjelentősebbek az ún. Galilei-féle holdak, és ezeken kívül még 34 kisebb holdnak adtak nevet a csillagászok. S mivel a bolygó elnevezése az ókori római mitológiában ismert istenségről kapta a nevét, azaz Jupitertől, aki az ég, a nappali világosság, a vihar istene, az istenek királya, akit a görögök Zeusszal azonosítottak. Zeusz a görög mitológiában a legfelsőbb istenség, az istenek és emberek ura, aki az Olümposz hegy tetejéről uralja a világot; és akinek a neve jelentése: “fényes égbolt”. Ennek kapcsán pedig nem meglepő, hogy a bolygó névvel ellátott holdjait jobbára Zeusz kedveseiről nevezték el. 

A Galilei-holdak felfedezésének története:

Ha figyelmesen megnézik, akkor az AstroMánia főoldalán fent a Jupiter négy legnagyobb holdja látható, amelyeket Galilei, olasz csillagász fedezett fel nem sokkal az után, hogy elkészítette első távcsővét, sorrendben a következők: Io, Europa, Ganymedes, Callisto.

Galileo Galilei, 1610-ben “a Jupiter tanulmányozása közben felfigyelt arra, hogy az égitest fényes felszínén apró fekete foltok jelentek meg. Ráadásul ezek a foltok éjszakáról-éjszakára mindig odébb haladtak a bolygó fénykörében, egyenes vonalban, egyenletes sebességgel. Aztán, egy éjszaka néhány folt a Jupiter széléhez érve egyszerűen a semmibe tűnt. Galilei először azt hitte, hogy a furcsa jelenséget talán a távcső belsejében keletkező valamilyen fénytörés okozza. Gondosan megvizsgálta a szerkezetet, ellenőrizte a lencsék állásszögét, és az elöl lévő lencse peremének a tökéletes tömítését is. Utána összehasonlítás képpen más földi és égi objektumokat is megfigyelt a távcsővel, hogy azok esetében szintén észlel-e hasonló zavaró jelenséget, valamiféle foltokat. Egy sor ellenőrző vizsgálat elvégzése után azonban már nyugodtan elvethette a technikai hiba lehetőségét. Igy a Jupiternél megfigyelt jelenségre egyetlen lehetséges magyarázat maradt, nevezetesen, hogy a Jupiternek is vannak holdjai, melyek ugyanúgy keringenek a gigantikus méretű bolygó körül, mint ahogy a Hold a Föld körül.”3

A Galilei-holdak felfedezésének jelentősége részben abban állt, hogy örökre megváltoztatta az akkori világképről alkotott felfogást, mivel ezzel bebizonyosodott az, hogy nem minden a Föld körül kering, tehát ha a Jupiter körül holdak keringenek, akkor ugyanúgy keringenek a bolygók a Nap körül. S ez a felfedezése is hozzájárult a heliocentrikus világkép modelljének megalkotásához.

Eme jelentős felfedezés mellett még egy érdekes, és lenyűgöző jelenség volt megfigyelhető a bolygón, nem is olyan régen, amikor a Shoemaker-Levy 9 üstökös darabjaira hullva becsapódott a bolygó légkörébe. Ez az egyedülálló esemény 1994. 07. 16 – 22. között volt látható. Az esemény rendkívüli mivoltához hozzátartozik még az is, hogy ilyen vagy ehhez hasonló jelenségnek a megfigyelésére még nem volt módja csillagásznak a történelemben.

A cikk zárásaként pedig egy olyan videó tekinthető meg, amelyben Naprendszerünket járhatjuk be, a Nap belsejéből indulva…

http://www.youtube.com/watch?v=fmxi3HvK2Js&feature=g-vrec


A galéria képei:

1. A bolygó jele, 2. A Jupiter, 3-4. A Nagy Vörös Folt, 5. Gian Domenico Cassini, 6. Galileo Galilei, 7. A Galilei távcső, 8. A Galilei-holdak és azok felszínei, 9. Io, 10. Europa, 11. Ganymedes, 12. Callisto, 13. Az üstökös gyöngysorra emlékeztető darabjainak felvétele.

Forrás:

1,2 http://www.cab.u-szeged.hu/local/naprendszer/jupi.htm

3 Michael White: „Galileo Galilei”, Talentum Kiadó, Budapest, 1994. p. 45.

http://astro.elte.hu/icsip/planetologia/jupiter/index_in.html

Both Előd: „A Világmindenség”, Móra könyvkiadó, 1994.


Gianluca Ranzini: „Az Univerzum atlasza”, Kossuth Kiadó, 2007.   

http://www.cab.u-szeged.hu/local/naprendszer/galih.htm#Io

Képek:

google

http://www.cab.u-szeged.hu/local/naprendszer/sl9.htm

wikipedia



MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.