Főoldal » Pertti

Pertti

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

2012. február 3.

Beléptem a kórterembe és mintha falnak ütköztem volna. A látvány megdöbbentő volt.

“Nem, ez nem lehet Ő!”

Kábultan, szédülten támolyogtam az ágy felé. Az egyszemélyes kórterem megnyugtató színeket árasztott magából, a nagy ablakok fölött helyes, tojásmintás függöny. A sarokban hatalmas LCD tévé. Egy kis asztalkán virágok.

Egy élőhalott feküdt abban az ágyban. Csonttá soványodva, mozdulatlanul feküdt a hátán. Szemei üvegesen meredtek a plafonra. Szája tátva, fogai véresek voltak az előző napi hányástól. Haja vészesen megritkult, s ami maradt az is elvékonyodott és megőszült. Arcán a bőr egészen megnyúlt, s sűrű sebek és mályfoltok tarkították sápadt ábrázatát. A szoba csendjét csak ritkán szakította meg egy-egy tragikus, erőlködő levegővétel. Hét légvétel percenként. A halál biztos előjele.

Tétlenül álldogálltam egy darabig, majd Marjut és Ritva elém tolt egy széket, arra roskadtam erőtlenül. Pertti-nek – Ritva férje és Marjut apja – előrehaladott csontrákja van. Marjut sokat írt róla email-ben, mindig tájékoztatott minket a hogylétéről. Az autóban ülve, útban a kórház felé megpróbált felkészíteni engem a látványra, amivel szembesülnöm kell. Elmondta legalább háromszor, hogy mennyit fogyott, hogy rá se fogok ismerni. Hogy csupán napjai vannak hátra. Nem akartam hinni neki. Azt hittem eltúlozza a dolgot.

Néztem Pertti-t, ezt a mindig mosolygós, vidám, pocakos embert. Marjuték fel akarták ébreszteni, de nem sikerült nekik. Gondolatban hálát adtam a sorsnak. Ha kinyitja a szemét és rámmosolyog kitört volna belőlem a remegő zokogás.

Kisgyerek voltam, s habár egy kukkot sem értettem finnül, Pertti-vel mindig tökéletesen megértettük egymást, és nagyon jókat tudtunk beszélgetni. Nyár volt, s a tóvidéken már magasan állt a nap. A víz csillogott, a fű puha volt és zöld. Odafutottam hozzá, s Ő invitált, menjünk horgászni. Magamra kaptam a mentőmellényt, s vidáman bepattantam mellé a kis csónakba. Mentünk megkeresni az ebédre valót. A csónak lágyan siklott a kristálytiszta víztükrön. Köröttünk sovány, égig érő nyírfaerdő. Körbejártuk a vidéket, megnéztünk minden zeg-zugot halak után kutatva, bár engem maga a horgászat cseppet sem érdekelt. Nem volt kapásunk, így egy idő után visszamentünk a partra. Én kiszálltam a csónakból, s ő mondta, hogy tesz még egy kört, hátha sikerrel jár.
Leültünk az ebédhez, s az asztalon rózsaszín, omlós húsú hal gőzölgött. Pertti büszkén mutatta, hogy bizony Ő fogta!
Másnap kiderült, hogy a szupermarketben vette.

Nedves szemmel néztem kifelé az ablakon a redőnyön keresztül. A hó megállás nélkül esett. Bárcsak megfagyasztaná és ellepné ez a hó az emlékeket, s akkor Ő is csak egy haldokló lenne, egy azok közül, akikkel már találkoztam! Akkor, igen, akkor nem kéne most visszanyelnem a fájdalmat és az elborzadást!

Marjut halk pityergése szakította meg a gondolataimat. Angolul kezdett beszélni:

– Egy embert látok, egy csónakban, a víz közepén. Horgászfelszerelés van rajta, kezében hosszú pecabot. És akárhányszor dobja be a horgot a vízbe, mindig egy hatalmas halat emel ki, ebből a kimeríthetetlen tóból. Körülötte mindenütt a parton színpompás virágok, s rengeteg gomba, temérdek bogyó, melyekből annyit szed, amennyit csak akar. Ő lesz ez az ember.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.