Főoldal » Zöld és fehér

Zöld és fehér

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Pontosabban örökzöldek a fehér abroszok világából. A vendéglátással kapcsolatos topikokban „lapozgattam” és újfent konstatálnom kellett, hogy a téma megunhatatlan. Kimazsoláztam néhány „gyöngyszemet” annak szemléltetésére, hogy a legjobb sztorikat maga az élet írja.

Amikor a vendégek egymás között elintézik a dolgot

Vendég 1: Részemről egyetlen dolgot utálok és nem bírok elviselni; mikor elviszik a tányért az asztaltársaságom elől, akik már befejezték. Tényleg gigalassan eszem, de ez a gesztus bennem azt az érzést kelti, hogy „Te még mindig eszel? Már mindenki befejezte, te még mindig nem?” Mikor a pincér felszedi a tányért a többiek elől, nekem a torkomba ugrik az egyébként rendben lévő gyomrom. És rendszerint otthagyom az ételt. Valaki hozzáértő nyilatkozzon már, hogy tényleg ezt tanítják a pincéreknek? Kockáztatom, hogy a következőnek beszólok. Legalább tudni szeretném, hogy jogos-e a kifogásom.

Vendég 2: Kegyetlenül rühellem a gigalassan evőket, nézem a nyámnyila pofájukat, ahogy a kezükben minden étel gusztustalanná válik. Az ugrik be, hogy az illető tökéletesen életképtelen, és legszívesebben egy fakanállal tömködném le a torkán a kaját, hogy kicsit érezze, hogy milyen élni.
Mi a bánatnak veszed meg a tápot, ha halva születtél.

Vendég 3: Hát én cizelláltabban fogalmaznék, de engem is halálba idegesít, ha valaki b… lassan eszik. Az egyik kolléganőm pl konkrétan rostjaira szedi szét a húst, én már rég mennék a klotyóra, hogy pápát intsek az ebédnek, mikor ő a levest elkezdi fújni.

(Szerk: a pincéreknek azt tanítják, hogy akkor kezdhetik meg a tányérok leszedését, amikor az asztaltársaság valamennyi tagja befejezte az étkezést. Más kérdés, hogy a „gigalassan” evő is elgondolkodhatna azon, milyen érzés lehet a társaság többi tagjának, hogy az ő „jóvoltából” akár óraszám beszélgethetnek „meghitten” az asztalon tornyosuló mosatlan hegyek felett. Talán „hiperkisadag” rendeléssel megoldhatná a dilemmát.)

Pincér kontra vendég

A faragatlan pincérnő: Pesti bevásárlóközpont, kicsi, kedvesnek szánt kávézó. Beültünk a párommal meg a három éves gyerekkel. Odajön az amúgy rendkívül dekoratív és rendkívül unott arcú kiszolgáló hölgy. Kérek a gyereknek egy gombóc fagyit kehelyben. A gyerek közbeszól, ha lehet, tölcsérben. Ránéz a pincérnő a gyerekre, forgatja a szemét és dühösen sóhajtozik, mit bénázunk. Mondom, akkor tölcsérben (az egész 10 mp-et vett igénybe), de ekkor meg rám kaffan a hölgy, hogy rosszul raktam vissza az étlapot az asztalra, fordítva tegyem oda.

Akkor már el akartunk jönni, de hogy mondjam a gyereknek, hogy nincs fagyi, tehát maradtunk. Kihozza a fagylaltot meg a kávémat, úgy dobja le elénk, hogy csattan az asztalon meg arrébb csúszik vagy 30 cm-t, elviharzik. Persze a fagyit nem tölcsérben, úgyhogy fokozzuk a pofátlanságot, a férjem elmegy kérni egy tölcsért, és megkérdezi, ugyan velünk van-e baja. Megnyugtató a válasz, nem, csak szar napja van. Ja, és a számla: 1 gombóc fagyi + 1 kávé 1800 Ft.

A faragatlan vendég: Fiatal (értelmiségi, tarisznyás egyetemista) lány-fiú pár bejön az étterembe. Lány szó nélkül ledobja a papucsát, odahúzz egy másik széket, felrakja a nem éppen tiszta lábát és szinte már fekvő helyzetben elmondja a rendelését. Megkérem, hogy a többi vendégre való tekintettel és mivel ez amúgy is egy étterem, szíveskedjen levenni a lábát a székről.

Válasz: Úgy ülök ahogy akarok és oda rakom fel a lábam itt ahova akarom. Különben ez meg nem „népnevelde” hogy kioktass itt engem (eddig magázódtunk) és kérem a panaszkönyvet! Válaszom erre: Mit írnál (már tegeződünk!) bele, hogy anyád nem tanított meg hogy kell étteremben az asztalnál viselkedni? Ott az ajtó viszontlátásra!

A pofátlan pincér: Fél éve egy pesti étterembe vetett a rossz sorsom. Az már nem üti meg az ingerküszöböt, hogy a pincér átnéz rajtam, késik a rendelés felvételével, nem azt hozza, amit rendeltünk, jóformán könyörögni kellett, hogy hozzák már a számlát stb. Ami viszont nagyon kiakasztott, hogy mindezek ellenére még borravalót is adva, a pincér elviszi a Tízezrest, majd nem jön a visszajáróval. Várunk 10 percet, semmi. Tizenöt perc, semmi.

Húsz perc után előkerül végre egy másik pincér, aki persze semmiről sem tud, a miénket meg mintha a föld nyelte volna el. Nagyon elegem lett a helyzetből, megalázottnak és kihasználtnak éreztem magam és a kérdéses 1500 Ft-ot hátrahagyva eljöttünk. A sok szerencsétlen külföldi vendéggel el tudom képzelni miket művelhetnek, ha a magyarokkal így bánnak.

Díóhéjban

Menü jegyre 1: Betér egy törzsvendég, koros, de igen ápolt hölgy. Előveszi saját ezüst étkészletét, poharát. Megkapta a krumplilevest, ezek után kedvesen szól egy rohanó pincérnek.

– Kedveském, hozna nekem egy szelet kenyeret? A pincér rámered, feltartott mutatóujjal:

– Maga csak ne csináljon nekem programokat. És felháborodva balra el.

Menü jegyre 2: Két idősebb úr éppen befejezi az ebédet. Odaintik a (klottgatyás, atlétatrikós) pincért és kérnek egy (amúgy kötelezően odakészítendő) kancsó vizet. Pincérünk szemöldökét felvonva:

– Vizet? Hát mi volt kiírva a bejárati ajtó fölött? Étterem vagy uszoda? És mosolyogva el.

Debreceni kisvendéglő, hétköznap, ebédidő. A vendég kedveskedni próbál:

– 250 kilométert vezettem ezért az ebédért. Pincérlány:

– Hát ezért kár volt!

Ebéd, kolléga nem nagyon éhes, kisadag pörköltet kér. Pincér el, majd kisvártatva vissza:

– A kisadag elfogyott, csak nagy van.

Csepeli vendéglő, még az átkosban. Nyolcan kb. este hétkor beülnek az üzemegységbe (záróra tán nyolckor). Jön a pincér felvenni a rendelést. Kérnek sört, üdítőt stb., nyolcan kb. ötfélét. Erre a főúr: – Na jó, hozok két liter bort, aztán zárunk!

Szóval, ahogy a bosszúság, úgy a téma is örök.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.